Miről szól?

Tizenkét pályamunkás vonul ki a sínekhez, hogy elvégezzék a napi feladatot. Némán dolgoznak, csak a szerszámok csattanása töri meg a csendet. Ahogy a munka ritmusa gyorsul, a kép és a hang sodró lendülete elragadja a nézőt.

Mitől különleges?

Gaál István rendező és Sára Sándor operatőr első közös filmje bravúros etűd, amelyben egy hétköznapi helyzet új ábrázolásban jelenik meg. A filmnek nincs hagyományos értelemben vett története, kizárólag statikus beállításokat látunk, ahol a vágás ritmusát a munka üteme határozza meg.

Sára Sándor felvételei kiemelik a téma absztrakt szépségét, és új tartalommal töltik fel azt.

Geometrikus alakzatokkal és képsíkokkal való játék

Hogyan készült?

A Pályamunkások főiskolás vizsgafilm, rendezője Gaál István, operatőre Sára Sándor, hangmérnöke Kemenes Frigyes volt. A filmterv nem aratott osztatlan sikert a tanárok körében, amiről Gaál István így nyilatkozik egy interjúban: „Nem kis megrökönyödést keltett a forgatókönyve, hiszen maga a film sem más, mint öt percen át a vasúti pályamunkások munkájának a ritmusa, és ezen belül egy feszültség fokozása, majd feloldása. A forgatókönyvben csak azt a néhány elemi jelet rögzítettem, ami nekem a film forgatásánál kiindulópont lett. De elegem volt már akkor a mű-feladatokból, tűzvédelmi filmek készítéséből, és ragaszkodtam hozzá, hogy ezt az etűdöt vásznon láthassam. Végül megcsinálhattam.” (Sodrásban. Gaál 80. 32. o.).

A rendező és az operatőr ebben az esetben és később is kiválóan működött együtt, ami elsősorban a két alkotó hasonló képzettségének és látásmódjának volt köszönhető. Sára geodétaként kezdte a pályáját, amihez a tér érzékelésnek kifinomult képességére volt szükség, Gaál pedig ábrázoló geometriát tanult a szegedi középiskolában, emellett képzőművészeti szabadkurzusokat látogatott. Közösen készített lírai-realista rövidfilmjeikben (Pályamunkások, 1957, Oda-vissza, 1962, Tisza-őszi vázlatok, 1962) kifejezetten jellemző a struktúrákkal, geometrikus alakzatokkal és a képsíkokkal való játék, de ezek a megoldások köszönnek vissza később a Sodrásban (1963) című munkában is. A Pályamunkások esetében a képzőművészeti érdeklődés mellett a hangokkal és csendekkel dolgozó zeneművészet is fontos inspirációt jelentett.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A film szerkezete a korai filmtörténet avantgárd montázsfilmjeit, különösen a szovjet montázsiskola koncepcióját követi. A néző figyelmét és érzelmeit a ritmussal, az ellentétekkel, a rész és egész viszonyokkal való játék irányítja. A Pályamunkások azonnal elismerést hozott az alkotóknak, akik elnyerték vele a Világ Ifjúsági Találkozó fődíját. A sikernek köszönhető, hogy Gaál István 1959-ben már a római filmfőiskolán, a Centro Sperimentale di Cinematografián tanulhatott az olasz állam ösztöndíjasaként, ez az élmény pedig nagy hatással volt későbbi pályájára. 

Egy emlékezetes jelenet

Csákányütések hangja hallatszik a távolból, majd beállításról beállításra közelebb jutunk a vasúti sínen dolgozó munkásokhoz. A kamera tekintete nem egyéníti a szereplőket, ők is a táj szerves részei. A domborzat és az ember alkotta tereptárgyak párhuzamosan, merőlegesen és diagonálisan futó vonalai különleges ornamentikává állnak össze. A harmóniát az sem töri meg, ha valaki elmozdul, mert minden kiszámíthatóan a munka ritmusára történik. Ahogy a dolgozók belemerülnek a feladatba, a kalapálás zaja erősödik és a ritmus gyorsul, egyre több a közeli felvétel, a snittek egyre rövidebbek. Az alakok sötét tónusa éles ellentétben áll a napfényes égbolt világosságával. A hatás az expresszionizmust idézi, azonban itt nem mesterséges díszletek között, hanem a természetben találjuk meg ennek elemeit. Amikor a ritmus a végletekig gyorsul, és már szinte nem is kivehető, mi látható az egyes képeken, egy vonatfütty hirtelen szünetet parancsol a munkásoknak. 

A rendező és az operatőr

Sára Sándor és Gaál István 1963-ban, a Sodrásban forgatásán (MTI Fotó: Bojár Sándor)

Plakát