A középpontban: Budapest – Bécs – Hollywood

Mi volt a Hollywoodban sikeres emigránsok titka? Beilleszkedtek a hollywoodi stúdiógépezetbe, de magukkal hoztak valamit, amiből utána is rendezőgenerációk tanultak. De mi is ez a képesség – és miért éppen ők lettek sikeresek? A Budapesti Klasszikus Film Maratonon vetítésekkel és szakmai programokal, előadásokkal, kerekasztal-beszélgetéssel próbálunk a titok nyomába eredni.

Bécs és Budapest, Ausztria és Magyarország a 19. század végén és a 20. század első felében kivételes társadalmi-kulturális "kis világ" volt, ahol, Friedrich Hebbel szavaival, "próbát tartott a nagyvilág". Nagy írók elemezték mindezt Franz Kafkától Robert Musilig – és nagy filmművészek. Akik, osztrákok és magyarok, többnyire emigránsként és többnyire Amerikában lettek sikeresek. Mi volt az emigránsok titka? Beilleszkedtek a hollywoodi stúdiógépezetbe, de magukkal hoztak valamit, amiből utána is rendezőgenerációk tanultak: a "human touch", az emberi érintés képességét. De mi is ez a képesség – és miért éppen ők lettek sikeresek? A Budapesti Klasszikus Film Maratonon vetítésekkel és szakmai programokal, előadásokkal, kerekasztal-beszélgetéssel próbálunk a titok nyomába eredni.

Az alaphang a hollywoodi filmekben általában optimista, hiszen a bevándorlók és leszármazottaik gyakorlatiasan, nyitottan tekintenek a világra. Elhagyták Európát, az egymásnak feszülő, megoldhatatlan ellentéteket, mindazt a ballasztot, amely évszázadok alatt rárakódott kontinensük és szülőhazájuk társadalmára. Boldogulni akarnak az új világban. Magukkal hozott történeteik eltérők, de jó amerikaiak akarnak lenni, gyorsan be akarnak illeszkedni a közösségbe. Alapvetően más itt minden, mint Ausztria-Magyarországon.

A filléres mozik padjain egymás mellett ült a lengyel és az argentin, a török és a kínai, az ír és a magyar bevándorló. Általában keményen dolgoztak, és munka után szórakozásra vágytak. Megbabonázva bámulták a mozgóképet. A mozi valóságossága eleinte szinte bármit érdekessé tett. De a nézők egy idő után másra vágytak. Megrendezett, eljátszott történetekre: érzelmekre. És a közönség sosem téved. Ezt tudta például Zukor Adolf, aki a Monarchia keleti részéből vándorolt ki Amerikába, és Fried Vilmos, is, aki a Zukor falujától, Ricsétől nagyjából ötven kilométerre lévő Tolcsván született. Előbbi a Paramount Pictures alapítójaként lett ismert, utóbbi, William Fox néven, a Fox Film Corporationt hozta létre – ebből alakult ki később a 20th Century-Fox.

Az amerikai film az egyszerű érzelmek nyelvén beszél, melyet mindenki megért. Meg kell értetnie magát: a különböző kontinensekről és országokból jött bevándorlók, akik éppen angolul tanultak, és az ismeretlen környezetben alkalmazkodtak új hazájukhoz, a mozik sötétjében arra vágytak, hogy a történetek, amiket megnéznek, megérintsék őket. Hatásosan kellett mesélni, de nem bután. Egyszerűen, de életbölcsességgel. Meg kellett találni azt a képi és dramaturgiai nyelvet, amit mindenki megért.  A show business ebből az igényből született meg. A stúdiókat létrehozó vállalkozók megteremtették az ipari kereteket, azonban ki kellett dolgozni a történetek elmesélését lehetővé tevő formai elemeket is. Ezeket részben szintén honfitársaik tették meg, és ők töltötték meg a 20. század első évtizedeiben az amerikai filmeket saját történeteikkel. Így jelent meg Bécs és Budapest népszerű kultúrája, átszűrve és átfogalmazva, az amerikai világszínházban: Hollywoodban.

-}
Oscar-díjasok

Több hullámban érkeztek a 20. század első felében Közép-Európából a színészek, írók, rendezők, díszlettervezők, zeneszerzők. Jöttek Berlinen, Párizson keresztül, Hitler elől menekülve, jöttek – a jobb élet reményében, vagy éppen kalandvágytól hajtva – a korlátlan lehetőségek hazájába, az új ígéret földjére vágyva, üldöztetésnek kitéve, vagy önként, kényszerűen, vagy azért, mert becsvágyók voltak. Erich von Stroheim még az első világháború előtt érkezett. Később olyan rendezők jöttek, mint Billy Wilder, Charles Vidor (azaz Vidor Károly, tőle a Gildát vetítjük) vagy Michael Curtiz (azaz Kertész Mihály). Olyan színészek, mint Bánky Vilma – tőle a Max, a cirkusz királyát és A sejk fiát vetítjük –, Peter Lorre (azaz Löwenstein László), Paul Lukas (azaz Lukács Pál, akitől az Őrség a Rajnán látható, melyért Oscart nyert). Továbbá a háromszoros Oscar-díjas osztrák zeneszerző, Max Steiner és a szintén háromszoros Oscar-díjas magyar kollégája, Rózsa Miklós. És még hosszan sorolhatnánk.

Részben ők teremtették meg az amerikai álmot, a tisztaszívű lányokkal és bátor cowboyokkal, a kertvárosi házakkal, az igazukért félelem nélkül küzdő polgárokkal, a happy endinggel. Ebben volt valamennyi a bécsi és budapesti népszínműből és operettből, a sematikus alakokból, a gyorsan beazonosítható idézetekből. Továbbá nem kevés a nyugalomra és biztonságra szomjazó, de azt a szülőföldjükön soha meg nem kapó emigránsok és menekültek vágyálmaiból. Történelmi tapasztalataik, gyerekkori emlékeik – még traumáik is – hasznukra voltak. Látták a háború borzalmait, a forradalmakat, a birodalom összeomlását, a forrongó, veszélyessé vált, történelmi kataklizmákba hulló Közép-Európát. Belenéztek a szakadékba. Sérült társadalmi környezetből kerültek Amerikába; sokszor maguk is sérültek voltak. Ez érzékennyé tette őket, és, bármilyen meglepően hangozhat, erőssé és ellenállóvá is. Megéreztek és megértettek sok olyan emberi jelenséget, amitől egy egészségesebben működő állam megkíméli a polgárait és művészeit. Mindezt részben humorban oldották fel – jól érzékelteti ezt a legendás komikus, az Amerikában S. Z. Sakallként ismert – és a Maratonon három filmben is felbukkanó – Szőke Szakáll memoárjának címe: Életem Ferenc József, Adolf Hitler és a Warner Brothers uralma alatt. Vagy éppen a Billy Wilder – a Maratonon szintén látható – klasszikusa, minden idők egyik legjobb vígjátéka, a Van, aki forrón szereti: a gazdasági válság mélypontján egy szál ruhában a gengszterek elől hóviharban menekülő ágrólszakadt zenészek (Jack Lemmon és – a mellesleg szintén magyar származású – Tony Curtis) számára élet vagy halál kérdése a szerepjátszás. Ha figyelmesen nézzük a filmet, mintha a hétszeres Oscar-díjas rendező és állandó írótársa, I. A. L. Diamond dilemmáit és sorsát látnánk megelevenedni. Két közép-európaiét, akik a puszta életüket mentették, amikor elhagyták a lángba borult kontinenst.

Az olyan rendezők, mint Billy Wilder, pontosan ismerték a human touch, az emberi érintés titkát: a kommunikáció szinte megtanulhatatlan módját és kódjait, amely Ausztria-Magyarország sokféle származású és nyelvű lakója között lételemük, mindennapjaik természetes tartozéka volt. Több nyelven tudtak beszélni – konkrétan és átvitt értelemben is. Határvidékiek voltak, határhelyzetben, társadalmi törésvonalak, népek, kultúrák találkozásánál. Ez sajátos emberi és művészi figyelemre szoktatta őket. A legjobbak képesek voltak arra, hogy kialakítsanak egy mindenki által érthető közös nyelvet. Megérezték, mire vágynak a nézők, mik az álmaik, kivel és mivel azonosulnak, mikor szorul el a szívük, mikor szögezi őket a székhez az üldözés izgalma, mikor és mitől félnek és mikor nevetnek megkönnyebbülten. Tudtak a lélek nyelvén, ezen a ritka, egyszerre egyetemes és partikuláris nyelven beszélni. És amit megalkottak, egyformán szólt szinte mindenkihez. Az adaptáció metamorfózisában született meg az új művészeti ág, szabályai – felhasználva a színház, a cirkusz, a képzőművészet, az opera, az operett eszköztárát – a közönséggel való folyamatos kölcsönhatásban alakultak ki. Azok a műfajok lettek a meghatározók, ahol a nézők érezték: a film róluk szól, és azok a művészek lettek sikeresek, akik megérezték, mi kell a közönségnek.

A legjobbak – Billy Wilder, Kertész Mihály és mások – mindezt beépítették filmjeikbe. Néhány enigmatikus közép-európai színészarc nélkül pedig elképzelhetetlen az egyetemes filmtörténet. A human touch és az arcok titka nehezen megfejthető – a szeptember 13-án kezdődő Budapesti Klasszikus Film Maraton vetítésein és kísérőprogramjain mégis kísérletet teszünk arra, hogy a nyomába eredjünk.