Újrafelfedezése 2021-ben Európából indult, amikor a cannes-i fesztivál klasszikus szekciója és a lyoni Lumière Fesztivál bemutatta rendezéseinek felújított kópiáját. Az újrafelfedezést segíti egy újonnan készült izgalmas portréfilm, a Kinuyo Tanaka – A nő, akiről beszélnek  (Kinuyo Tanaka, a Woman We Talk About, dokumentumfilm, r: Pascal-Alex Vincent, 2022) is.

Az egyik legnagyobb japán filmsztár, Kinuyo Tanaka (1909–1977) szegény családban született, nem tanulhatott, ezért élete végéig kisebbségi komplexus gyötörte. Egy oszakai operatársulat tagja lett, 14 évesen állt először kamera elé. 

1949-ben Japán jószolgálati nagyköveteként körutat tett az Egyesült Államokban, ami megtépázta hazai népszerűségét, a stúdiók bezárultak előtte. Rövid visszavonulása után ismét előtérbe került legjellemzőbb tulajdonsága: a makacs kitartás. 1953-ban a kamera másik oldalára állt. Ő volt az első japán színésznő, aki rendezni kezdett, s ő lett az ország második női filmrendezője. Szakmai pozícióját rendezői tagsági kártyája jelképezi: angol nyelvű, s Misterként jelölik. Az egyesületben nem volt más nő.

Hat nagyjátékfilmje a történelmi filmtől a kortárs melodrámáig a női létezés aspektusait mutatja. A Szerelmeslevél (1953) látlelet a vesztes háború szégyenétől szenvedő Japánról, s Tanaka elegáns visszavágása is az amerikai útja miatti kritikákért. Az emberek amerikai magazinokat olvasnak, a győztesek divatját követik, s ügyeskedve gyűjtögetik a dollárt. A „női bűntudat”, a túlélés vs. (szexuális) tisztaság ütköztetése után a film reményt ad.

Az Ozu forgatókönyvéből készült Felkelő hold  (1955) melodrámát dúsít komikus elemekkel. A három lánytestvér párkereső „tévedések vígjátéka” a hagyományok megtartó erején nyugszik, s a háborút követő változásokat jelzi. Ősi szertartással indít hagyományos ruhában, a főhősnő azonban európai öltözéket visel. Tanaka szerzői kézjegye a változás emblémája: a főhősnő leveszi cipőjét, harisnyáját, mert törte a lábát. Fiatal férfi főhősei a kor technokratái, akik európai filmekre, regényekre hivatkoznak, Joyce-t fordítanak, programokat írnak.

A Mindörökké nő (1955), e legszemélyesebb alkotásának kétgyerekes fiatalasszonya nem csupán elválik, de költőként is érvényesül. Ebben a legerősebb a „női bűntudat”: Fumiko a sors büntetésének tartja nőiségét sújtó betegségét, a mellrákot, nyíltan kifejezett érzelmi és testi igényei miatt. A film Fumiko Nakajo (1922–1954) költőnő életrajza, aki olyan korban írt betegségről, érzelmekről, amikor ez súlyos illetlenségnek számított.

Az 1960-as A vándorló hercegnő nő ihlette, nő írta és rendezte szuperprodukció, történelmi melodráma. Hiro Saga japán hercegnő életét eleveníti meg, aki a kérészéletű Mandzsúriai Császárság uralkodójának testvéréhez ment feleségül. Az asszony és kislánya fogságba került, s elképesztő nehézségek után jutott vissza szülőföldjére. Tanaka a főszerepre Machiko Kiyot választotta, aki Mizogucsi múzsájaként az ő helyébe lépett. A „női bűntudat” vonalat itt a hercegnő kislányának öngyilkossága képviseli, aminek jeleit az édesanya nem vette észre.

A stúdiók aranykorának végét, az új hullám kezdetét Az éjszaka lányai (1961) jelzi. Oshima melodrámát temető kinyilatkoztatását Tanaka az újságok hasábjain cáfolta ugyan, ám filmje kis költségvetésű, s csak nyomokban melodramatikus. Szereplői sem sztárok, a film témája általánosabb a korábbiakénál. Szokatlanul, narrációval indul: az 1958-as antiprostitúciós törvényről tudósít, arról, hogyan vették őrizetbe, s vitték átnevelő otthonokba a nőket. A testi és érzelmi igények miatt érzett „női bűntudat” mellett olyan prostituáltat is szerepeltet, aki nem kényszerből dolgozott az utcán.

Utolsó rendezése, a Szerelem a kereszt alatt (1962) elkészítésére a Ninjin Club kérte föl. A kis független stúdiót 1954-ben három színésznő alapította a művészek szabadságának biztosítására. Az 1587-ben kezdődő cselekmény azt idézi meg, amikor a földesurak hatalmát a kereszténység terjedése veszélyeztette. Az új vallás kapcsolatokat hozott, a kereskedők meggazdagodtak, megnőtt a befolyásuk, ezért a hatalom eltörölte azt. Elvették a templomokat, a papokat, hívőket keresztre feszítették. Ogin, a tekintélyes teamester leánya beleszeret a katolikus hitet valló, nős Ukonba, s vallásához, szerelméhez élete árán is hű marad. Kereskedő férjével szűz házasságban él, noha Ukon tanácsa dacára nem az égben akarja keresni a boldogságát. A nagyívű érzelmeket Tanaka tőle szokatlan fekete humorral ellenpontozza. Ukonnak hite miatt elkobozták a birtokát, klánját száműzték, ő szamurájnak állt, s helyzetét úgy kommentálják: „Nincs minden bolondságra orvosság.”

Tanaka a rendezés mellett olyan jelentős filmekben játszott, mint a Narayama balladája (r: Keisuke Kinoshita, 1958) vagy a Rőtszakáll (r: Kuroszava Akira, 1965). Az 1960-as évektől javarészt tévés produkciókban szerepelt. Pályája végének legnagyobb elismerése a Berlinaléhoz kötődik. Kei Kumai Oscar-jelölt Szandakan N° 8 (1974) című oknyomozó alkotásában egy hajdan prostitúcióra kényszerített idős japán asszonyt alakított, amiért a legjobb színésznő díjával jutalmazták.