Az utolsó primadonna

 
2013.02.11.
„Honthy a megállapodott polgári korszak – nemcsak énekelni, hanem számolni is tudó – primadonnája volt.” – mondta róla Molnár Gál Péter.

1893. február 21-én született Hügel Hajnalként. Édesanyja csipkét varrt, édesapja nyomdász volt, de elköltözött, majd korán meg is halt. Az Operaház balettiskolájába került előkészítőre, de ott olyan tehetségesnek tartották, hogy egyből a harmadik évfolyamra vették fel. Elkezdett statisztálni is, ötödéves növendékként pedig már pénzt is keresett. A színiiskola elvégzése után Pozsonyba kerül, majd Debrecenbe küldik, később egy évig volt a Népopera társulatának tagja, de nem volt kirobbanó sikere.

Először Hajnal Hajnalkára, majd Honthy Hannára változtatta nevét. Első nagy sikerét a Blaha Lujza Színházban a Fi-fi (eredetileg Phi-Phi) álantik operettben aratta: ez itthon újdonság volt az operett-történelemben, hiszen a három felvonás alatt nem változott a díszlet, nem voltak tömegjelenetek, csak bensőséges kapcsolat a nézőkkel és a foxtrott. Majd A gerolsteini nagyhercegnőben lép üdvrivalgás közepette színpadra, ekkor viszont már a szerelmi cselszövény irányítója (későbbiekben ezt jól tudja majd kamatoztatni). 1925 nyarán a Budai Színkörben lépett fel Zerkovitz–Bús Fekete operettjében, A nóta végében. Ekkor történt meg az emlékezetes eset, hogy az akkor 75 éves Jászai Mari az előadás szünetében betoppant a 32 éves Honthy öltözőjébe és vállon veregette, azzal, hogy „Jól van, kislány!”.

Operákban, operettekben, musical comedynek nevezett produkciókban egyre nagyobb elismerésre tett szert, Bárdos Artúr is meghívta az operettprimadonnát az irodalmi Belvárosi Színházba vendégszerepelni. Itt egyszerre három különböző szerepben tűnt fel: Karinthy Frigyes Lepketánc, Herczeg Ferenc–Zágon István Kék és piros, valamint Mikszáth Kálmán–Hevesi Sándor A bor, az arany és az asszony című darabokban. Igazából ekkor esett le az újságírók álla: sikere annak is köszönhető volt, hogy mint operettprimadonna nagyon jól tudta, hogy egy pillanatra nem lankadhat a közönség figyelme, mert az egyenlő lenne a bukással. Nagyon sokszor beleszólt nemcsak a rendezésbe, hanem a dramaturgi munkába is, át- és átköltött szövegrészleteket. Molnár Gál Péter is hangsúlyozza: nem az operett mellett vált jó prózai színésznővé, hanem az operettnél tanulta meg, többek között a poénok jó elhelyezését. 1932-ben a Magyar Rádió első színházi közvetítése Fényes Szabolcs Maya című operettje volt Honthyval a címszerepben. Ennél több talán már nem is kellett az akkori médiahírnévhez. Közben visszatér az operett műfajához, és kevésbé sikeres alkotásokat ment meg a bukástól.

A második világháború végén szanatóriumba vonult, nem akart színpadra lépni, nem tudni miért. Amikor 1942 őszén Fényes Szabolcs átvette a Fővárosi Operettszínház vezetését, Bubik Árpád önjelölt igazgatása után, visszasegítette az ál-vakbélműtétbe menekülő sztárt, de nemcsak régi szerepköreibe, hanem a sztárok által olyannyira gyűlölt intrikusi szerepben is (a Bécsi diákban). Ezután mindig volt némi intrikusi íz fellépéseiben. Pedig addig nagyon ügyelt primadonnai szerepkörének szertartásaira és „kellékeire”. Életkora miatt azonban már lassan más szerepek után kellett néznie: operettmamaként „múlt időben ragozta a szerepeit” (MGP), de megmutatta a „fejedelmiség komikumát” is. Végül eljutott minden idősödő színésznő jutalomszerepébe: eljátszhatta Csiky Gergely Nagymamáját. A mellette bimbózó szerelmi szálakat segítette a pozitív végkifejlet felé sokat sejtető hangon, összekacsintó gesztusokkal.

1954-ben kapta az utókor számára talán legismertebb, legjellegzetesebb szerepét: Cecília lett a Csárdáskirálynőben: itt már nem az operett volt a fontos, hanem maga Honthy. Első belépésekor hatalmas, több percig tartó tapssal ünnepelték. Nádasdy Kálmán a következő paródiában örökítette meg emlékezetes fellépését: „Megjelenik Honthy a színpadmélyen. Fönt. Középen. A színpad leghangsúlyosabb pontján. Beléptekor a nézők megtapsolják. Honthy visszahőköl. „Mi az? Mi történt?” Kesztyűs kezét szívére teszi bátortalanul. „Van itt valaki?” Körülnéz, „Van! Valakik ülnek odalenn”. Megriad. Hátrahőköl. „Kik ezek? Mit akarnak?” Újra tapsolnak a nézők, hogy megnyugtassák kedvencüket. „Ne félj! Mi vagyunk itt! A te közönséged!” Honthy meghallja a félhomályból érkező biztatást. Elmosolyodik. Csöppet hátralép. „Ja, a közönség!” A nézők boldogok.”

Bár a fenti szövegrészlet csak egy paródia, de az tény, hogy Honthy minden egyes színpadra lépésekor nagyon izgult, hiszen a közönséget mindig meg kellett hódítani. A nézők azért is ünnepelték olyannyira Honthyt, mert a régi békeidőket és az elpuszíthatatlanságot jelenítette meg számukra. Ez az operett ugyanakkor a művészeti diplomáciának is az egyik etalonja, hiszen ezzel az előadással a Szovjetunióban, Moszkvában és Leningrádban is szerepelt. Fontosak voltak ezek a kapcsolatok, Honthy Hanna pedig ott is ünnepelt sztár lehetett.

Idősebb korára sem nyugodott, sokat utazott, hetvenéves korában is táncórára járt. Még halála is primadonnához méltóra, színpadiasra sikeredett: az 1978-ról 79-re virradó szilveszter éjszakáján hunyt el. Ismerősei, barátai nehéz természetűnek tartották (ez főképp maximalizmusából származott), de ugyanakkor rendkívül nyitottnak, biztonságra vágyónak is. A közönségéért pedig bármire képes volt, akár a Fővárosi Operettszínházban lépett fel, akár egy omladozó vidéki kultúrházban.