Cannes-ban született, eredeti neve Philip volt, ezt később egy néma e hozzátoldásával bővítette művésznévvé – "hogy tizenhárom betűből álljon a nevem" – mondogatta tréfásan. Anyai nagyanyja Csehszlovákiából vándorolt be Franciaországba, apja gazdag szállodatulajdonos és ügyvéd volt, aki fiát is jogi pályára szánta. Az ifjú Gérard be is iratkozott a nizzai egyetemre, de miután megismerkedett néhány színésszel, elhatározta, hogy ő is e pályát választja, döntésében anyja is támogatta. Ő ajánlotta be Marc Allégret rendezőhöz egy meghallgatásra, aki felismerte a fiú ösztönös tehetségét. 1942-ben Nizzában lépett először színpadra, majd amikor a család 1943-ban Párizsba költözött, beiratkozott a színi konzervatóriumba. Első nagy sikerét Jean Giraudoux Szodoma és Gomorra című darabjának angyalaként aratta.
A háború befejezése után a legnépszerűbb színpadi és filmszínészek közé emelkedett. Első filmfőszerepe az 1946-ban Dosztojevszkij regénye alapján készült A félkegyelmű Miskin hercege volt. A Claude Autant-Lara rendezte A test ördögében (1946) mindenkit csodálatba ejtett az az emésztő őszinteség, amellyel kezdő színész létére átélte egy gimnazista lázas szerelmét. Ettől kezdve testre szabott, de korántsem egyforma szerepeket osztottak rá: ilyen volt A pármai kolostor Fabrizio del Dongója (1947), Az ördög szépsége fiatal Mephistophelése (1949), a Királylány a feleségem Tulipános Fanfanja (1952) és a Vörös és fekete Julien Sorelje (1954).

Drámai ereje éppen olyan elevenen hatott, mint mértéktartó humora. A kamaszos bájú és a kedvesen esetlen hősök mellett komplikáltabb, cinikus, ellentmondásos, olykor beteges figurák ábrázolása sem okozott gondot számára: így a Körbe-körbe züllött gróf hadnagya (1950), a Vágyakozás alkoholista orvosa (1953), a Modigliani életéről készült Montparnasse 19 korántsem életrevaló festője (1958), a Tisztes úriház gátlástalan Octave Mouret-ja (1957) és a Veszedelmes viszonyok machiavellista Valmont-ja (1959).

Színpadon is sikerrel szerepelt, 1954-ben eljátszotta a Ruy Blas címszerepét. 1956-ban a filmrendezéssel is megpróbálkozott: a holland Joris Ivensszel közösen készített filmjük, a Till Eulenspiegel, amelynek forgatókönyvírója és főszereplője is volt, a mindenható fiatalságot állította a haladó társadalmi eszmény szolgálatába.

Közéleti szerepet is vállalt, 1958-tól haláláig a francia színészszakszervezet elnöke volt. Vállaltan baloldali beállítottságú volt, több ízben is ellátogatott a keleti blokk országaiba, Magyarországon is járt, fotó is megörökítette "a magyar Gérard Philipe-pel", Zenthe Ferenccel történt találkozását.

Utolsó filmje a Luis Bunuel rendezte El Paóban nő a láz volt, amelyet Mexikóban forgattak. Hazatérése után már nagyon legyengült, fáradtságról panaszkodott, s az orvosi vizsgálat megállapította, hogy májrákban szenved. Nem sokkal harminchetedik születésnapja előtt, 1959. november 25-én halt meg Párizsban. Végakaratának megfelelően legendás színpadi alakításának, a Cid Don Rodrigue-jának jelmezében temették el Ramatuelle temetőjében.

Magánéletét mindig gondosan óvta a kíváncsi tekintetek elől. 1942-ben ismerte meg Nicole Navaux etnológust, egy diplomata feleségét, akivel a nő válása után, 1951-ben össze is házasodtak. Két gyermekük született, Olivier és Anne-Marie, aki apja nyomdokaiba lépve szintén színész és író lett.

Sokan próbálták megfejteni Gérard Philipe titkát, hogy miként válhatott a második világháború utáni francia film férfieszményévé. A legközelebb talán Oriana Fallaci, a neves olasz publicista jutott, aki 1956-ban ezt írta róla:

A filmrendező René Clair úgy fogalmazott, Gérard Philipe az intelligencia csodája volt.