A nyitófilm vetítése után közönségtalálkozót rendeztek a 90 éves Ichak Fincivel. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük: 

Hogyan kapta meg a Csontváry című film főszerepét?

Egy színdarabban láttak a film magyar alkotói. Az előadás után megismerkedtem Huszárik Zoltánnal, aki megmutatta nekem Csontváry önarcképét és azt mondta: „Azt hiszem, Ön lesz az én Csontvárym”. Elmondta, hogy filmet szeretne készíteni a festőművészről és úgy látja, hogy a külsőm is hasonlít rá, és az egyéniségem is illik a szerephez. Ezután hosszú ideig semmilyen kapcsolatunk nem volt, nagyjából fél évig vártam, és már azt hittem, hogy elfeledkeztek rólam. A kollégáim azzal nyugtattak, hogy bár a rendezők gyakran változtatják az elképzelésüket, de ne aggódjak, biztosan keresni fognak. És így is történt. Egy nap csörgött a telefon és azt mondták, hogy elküldik nekem a forgatókönyvet, amit elolvastam és nagyon tetszett. Ezután elhívtak próbálni Budapestre. Bolgár nyelven játszottam, de sok anyagot kaptam orosz nyelven és más színészt is kipróbáltak, nem csak engem. Végül én kaptam meg a szerepet. Rengeteget utaztunk, nagyjából egy évig és két-három hónapig tartott a forgatás. A munka több fázisból állt, amikor egy új forgatókönyvíró csatlakozott hozzánk, néhány dolgot ismét leforgattunk. Sokat utaztunk, mert Csontváry maga is sokat utazott. A premier Budapesten volt, nagyon tetszett nekem a film. Huszárik Zoltánnal nagyon jó barátok lettünk. Később Szófiába is eljött hozzám, vendégül láttam és meglátogatta az egyik koncertemet is, ahol felléptem.

Hogyan emlékszik a forgatásra?

Nagyon emlékezetes volt a sok utazás. Jártunk Szicíliában, az üzbegisztáni sivatagban, Mostarban és Taorminában is. Pécsen is forgattunk, Magyarországon, ahol Csontváry Múzeum is van. Itt készítettük a nyitójelenet felvételeit, ahol gyufa fénye mellett nézem a képeket.

Milyen rendezői utasításokat kapott?

Huszárik elsősorban a gesztusokra helyezte a hangsúlyt. Amikor azt mondta, hogy emeljem fel a két kezemet, így tettem. A gesztusokat sokszor az eredeti Csontváry-képek inspirálták. Bolgárul beszéltem, a teljes szerepemet bolgárul tanultam meg és ezen a nyelven mondtam el. Szerintem nagyon szépen szinkronizálta később a magyar színész [Rajhona Ádám]. Három tolmács is váltotta egymást mellettem, de a munka emiatt kicsit nehézkes volt, mert mindig azt képzeltem, hogy a stáb azt várja, hogy mi megértsük egymást a rendezővel. Persze az operatőr [Jankura Péter] is nagyon sokat dolgozott a világítással, az egész folyamat elég lassú volt tehát. A képek nem véletlenül ilyen szépek, a látvány különösen fontos ebben a filmben, hiszen nemcsak a hőse festőművész, de Huszárik Zoltán maga képzőművész is volt.

Milyen volt Huszárik Zoltán és milyen emlék a forgatás?

Nagyon vékony, törékeny, kék szemű. Nagyon szerette az édesanyját, ezt most a filmben is különösen láttam. Szerintem az anyai szeretet adott neki ihletet. Később jóbarátok lettünk, de el kell mondanom, hogy elég magányosnak éreztem magam a forgatás alatt. Sokat voltam egyedül a szállodában és arra vártam, hogy végre hívjanak. Zoltán csak akkor kezdett dolgozni, ha már pontosan megérlelte magában, hogy mit szeretne látni, hogyan fog kinézni a következő kép. A munkatársai nagyon tisztelték őt, mindenki türelmesen kivárta ezt az alkotói folyamatot. Úgy tisztelték, mint egyfajta költőt, aki rendkívül érzékeny és az ihletettségére várni kell, mert az bármikor megérkezhet.

Nekem eközben nem volt kivel kommunikálnom, nem beszélek sem angolul, sem németül, csak franciául. Ez rendkívül magányossá tett, de a magány talán segített abban, hogy megragadjam Csontváry karakterét. Ő valóban különc volt és a film éppen ezt az oldalát mutatta be. Először patikusnak készült, de később tudatosan képezte magát és zseniális festő lett belőle. Sokat írt, naplót, cikkeket, leveleket a császárhoz, mert felelősséget érzett azért, hogyan alakul Magyarország és a világ sorsa. A filmben elhangzó szövegek többsége az ő eredeti szövegeiből való. 1919-ben halt meg, előtte egyre jobban úrrá lett rajta a skizofrénia, mindenféle látomásai voltak. A film ezeket a látomásokat mutatja be.

Ide kapcsolódik az a történet, hogy forgatás közben bevizesedett a térdem, erős fájdalmat éreztem, amit diétával próbáltam kezelni. Emiatt egyre erősebben fogytam, tulajdonképpen kicsit megőrültem én is. Végül eljött az a pillanat, hogy már nem tudtam aludni és pánikrohamaim voltak. Amikor a filmben már az idős és skizofréniás festőt játszom, pont ebből az időszakból való. A rendező észrevette ugyan, hogy valami történik, de nem keresett segítséget, mert tetszett neki, hogy egyre jobban fogyok és egyre elgyötörtebb vagyok. A végén már csak akkor tudtam elaludni, amikor a sminkes megnyugtató keze kicsit ellazította a fejemet. Ekkor Zoltán is látta, hogy baj van, elvitt egy pszichológushoz, akitől kaptam altatót. Hát nem mondanám, hogy a forgatás után egészségesen jöttem vissza Szófiába, és egy darabig még itt is folytatnom kellett a terápiát.

Melyik jelenet volt különösen nehéz vagy emlékezetes?

A hegedűs jelenet különleges. Képzett zenész is vagyok, itt valóban én játszom hegedűn. A helyszín egy pszichiátria, ahol tényleg az ápoltaknak játszottam, akik nagyon szerettek engem. Azt akartam, hogy jó élmény legyen nekik a forgatás, mert ők is nagy szeretettel és sok jósággal fordultak a filmesek felé. A zene volt a kapcsolat köztünk, hiszen nem beszéltük egymás nyelvét.

Voltak kaszkadőrök a forgatáson?

Igen, voltak. Például a vízesésnél játszódó jelenetnél, ahol belezuhanok a vízbe. Nem akarom dicsérni magam, de Bulgáriában, a belogradcsiki szikláknál is forgattunk és ott nem használtunk kaszkadőrt, hanem tényleg én mászom fel a sziklára. Csodálatos az a táj, talán nem is tudjuk, hogy milyen szép.

Milyen hangulatokat őriz a forgatás kapcsán?

Zoltán sosem használta azt a szót, hogy „szürreális”. Olyanokat mondott, hogy „csináld ezt, nézz erre vagy arra, ne siess annyira”. Az eredmény mégis nagyon erős víziót tükröz. A témához való viszonyomat egy kis történettel tudom illusztrálni. Egyszer, amikor volt egy kis pénzem, Bulgáriában bementem egy könyvesboltba, és vettem egy képzőművészeti albumot Csontváryról. Általában sosem veszek ilyen típusú könyveket, de ez valamiért nagyon megragadott. Az a különös, hogy Huszárik felkérése csak sokkal később érkezett meg, jóval azután, hogy ezt az albumot megvásároltam.