Tilda Swinton a FIAF idei díjazottja: „A mozi menedék és szentély”

2022.12.01.

A Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége (FIAF) Végrehajtó Bizottságának ülésén, a skóciai Glasgowban átadták a 2022-es FIAF-díjat, amit Tilda Swinton színésznő vehetett át az archív filmek megőrzéséért és népszerűsítéséért folytatott elkötelezett tevékenységéért, valamint a filmtörténet női alkotóinak megismertetéséért folytatott munkájáért.

Tilda Swinton, aki igyekszik mindenhol meglátogatni az archívumokat, ahol forgat, a díjat a glasgow-i Kelvin Hallban, a Skót Nemzeti Könyvtárban tartott ünnepségen vehette át. Frederic Maire, a FIAF elnöke szerint Tilda Swinton a kortárs filmművészet egyik legfontosabb személyisége:

„Az évek során kiállt a filmörökség megőrzése és gyarapítása mellett, többek között nyilvánosan támogatta a filmarchívumok munkáját, és népszerűsítette a restaurált filmeket.”

„Mély megtiszteltetés, hogy a FIAF, amelynek munkáját annyira csodálom, elismerésben részesített” – mondta a díj átvételekor a színésznő. Hozzátette, hogy a filmarchívum Derek Jarman filmrendezőnek köszönhetően már korán szenvedélyévé vált. Ő adta neki a szerepet a Caravaggio című filmben 1986-ban, amikor éppen fel akart hagyni a színészettel. „Soha nem érdekelt a színészet vagy a színészi pálya, de a mozi nagyon érdekelt” – mesélte.

A világhírű színésznő két filmes projekt között még ma is a skóciai Nairnben él. Erősen foglalkoztatja a helyi mozik megmentésének ügye: munkatársával, a filmes Mark Cousinsszal mobil mozit vontattak végig a Skót Felföldön, hogy minél több helyi közösséghez juttassanak el archív filmeket, visszahozva a kulturális közösségi élményt a pandémia és a megélhetési válság által megtépázott kistelepülések életébe. Tilda Swinton sokat tesz a Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál fennmaradásáért is, amelynek védnöke.

A nők szerepét a filmtörténetben vizsgáló grandiózus alkotás narrátora is Tilda Swinton

Tilda Swinton filmjei (válogatás): A Francia Kiadás (2021), Grand Budapest Hotel (2014), Holdfény királyság (2012), Benjamin Button különös élete (2008), A londoni férfi (2007), Adaptáció (2002), Orlando (1992), Anglia alkonya, 1987), Caravaggio (1986)

Tilda Swinton köszönőbeszéde a díj átvételekor

A mozi számomra mindig is elválaszthatatlanul összekapcsolódott az utazással, a poggyászokkal  és az ellentmondásos érzések mámorító hangulatával.

Az első moziélményem egy híradómozihoz kötődik – a londoni Charing Cross pályaudvaron található Cameo Royal mozihoz.

A helynek fontos érzelmi jelentősége volt a bátyáim és az én számomra: kisgyerekként itt szálltunk fel a bentlakásos iskolánkba vivő vonatra – ezek az utazások családunk életének kényelméből és biztonságából az ismeretlen (ami, tudjuk, kényelmetlen és bizonytalan) kalandok és veszélyek felé vittek bennünket. Ezek az utazások meglehetős bátorságot és bizonyos fokig annak eljátszását igényelték, hogy rendben vagyunk, mert ezek az utak önmagunkból a társadalomba vezettek minket.

A  ceremónia mindig megbízhatóan ugyanúgy zajlott: megvettük a vonatjegyet, a poggyászt betettük a csomagmegőrzőbe, és irány a mozi. Sosem kérdeztem meg anyámtól, hogy elgondolkodott-e valaha is azon, valójában mekkora szívességet tett nekem azzal, hogy beadta nekem ezt a drogot. De most ezúton köszönetet mondok neki ezért.

A Classic Royal mozi egyébként az átalakulás nagymestere volt, és épp azelőtt váltott ismét profilt, amikor 1967-ben, hatévesen először jártam ott. 1910-ben épült, 1932-től 1956-ig híradómozi volt, majd sikamlós fordulat következett, amikor a nevét Cameo Royalra változtatták, és az idegen nyelvű, (X) korhatáros filmek vetítésének gyakorlata elkezdődött Brigitte Bardot-val a Sztriptíz-kisasszony-nyal. Emlékszem, egyszer megkérdeztem anyámat, amikor édességért álltunk sorba, hogy mit jelent az X egy régi plakát sarkán, és valósággal beleborzongtam abba, hogy mennyire zavarba jött.

Úgy képzelem – az ott látott filmeken túlmenően, melyek közül három maradt meg az emlékezetemben, A tábornok, amit háromszor néztünk meg egyvégtében egy hatalmas, mesés késéseket eredményező hóvihar miatt, A kicsi kocsi újra száguld és az az Agatha Christie, amiben mindenkit sorban kinyírnak, míg végül ketten maradnak, és akkor felszólítanak, hogy hagyják el a mozit pár percre, ezalatt a vásznon egy óra számlapját mutatják, anyátok pedig cigarettára gyújt, és mindannyian megpróbáljátok kitalálni, ki a gyilkos (s ez felejthetetlenül izgalmas) – úgy képzelem,  az épületnek ez a gazdag és hullámvasút-szerű élete is valami módon átadódott nekem azokon a zsenge éveimet átszövő varázslatos látogatásokon, és örökre beleíródott a mozihoz fűződő viszonyomba. Azt éreztette velem, hogy ez a végtelen lehetőségek helyszíne – menedék, szentély, és vészkijárat is, a boldogság, az izgalom és a kiszabadulás kapuja.

Azt hiszem, ott jutott eszembe először.

Nincs olyan, hogy régi film.

Abban az időben Buster Keaton volt a barátom. Minden jel szerint őt ugyanúgy összezavarta az élet, ahogyan engem. Mi ketten megértettük egymást – és ő azóta sem hagyott cserben.

Most, filmesként, valami mást tudok:

Nincs olyan, hogy új film.

Amikor a nagyvásznon a 19. és a 20. század fordulóján vagy épp azóta forgatott képeket nézzük, akkor és ott vagyunk térben és időben, lényegi, lepárolt jelenlétben.

Amikor egy kamerával felvett filmjelenetet megvágunk, a pillanatot palackba zártuk – és az idő többé nem érvényes rá.

A FIAF munkájának célja filmkultúránk lényegének: a magvaknak a megőrzése. Önök azt a lehetőséget gondozzák, hogy legyen a filmnek jövője – fáradságot nem ismerő lelkiismeretességgel, mint egy gyermek, aki zsázsát csíráztat egy darabka flanelanyagon, s ahhoz hasonlatos áhítattal és rácsodálkozással is.

Tavaly egy nőismerősömtől kaptam egy varázslatos anyagot egy befőttesüvegben. Azt mondta, hogy ezzel tudok majd saját kefirt készíteni. Minden reggel megetetem friss tejjel ezt a lényt, és egyszer csak, hopp, egy élő joghurtnövény terem az éléskamránkban.

Ezt a kissé rútacska pacát, mint megtudtam, anyának hívják. Vigyázni kell rá, és akkor ő majd létrehozza az újat.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor annak a módját kerestem, hogyan írhatnám le, mit is jelent alapvetően egy egészséges archívum egy élő kultúra számára.

Egy csomó anyag.

A mozi önazonosságának mindennél fontosabb gépházában a FIAF és az általa végzett felbecsülhetetlenül fontos munka a filmörökség anyahajóját és a film örök, soha le nem merülő akkumulátorát képezi.

Nem csupán a születésünk előtt létrejött film gyökerei, hanem a törzse, az ágai, a rügyei és a levelei is elengedhetetlenek ahhoz, hogy horgonyt találjunk a jövő mozijának koncepciója számára. Le kell tisztítanunk azt a bizonyos szentély-érzést: a nyitott lehetőség és az emberséges hatalom érzését, melynek révén szemünket és szívünket adhatjuk – a mozi ezt kínálja és ajánlja nekünk.

A kefirhez hasonlóan tudjuk, hogy a mozi jót tesz nekünk. És tudjuk, hogy gondosan kell nevelni.

A FIAF kezében a világ moziörökségének archívuma a legkevésbé sem egy dobozokkal és polcokkal zsúfolt padlás, tele kidobott, felesleges és terhet jelentő ócskasággal. Sokkal inkább a kultúra házának életteli konyhája, a tűzhely és az éléskamra.

Időnként úgy tűnik, mintha alig származna máshonnan táplálék: a forrás mindig előre visz minket.

-
Tilda Swinton átveszi a 2022-es FIAF-díjat


Az pedig egyszerű tény, hogy semmiképpen sem lett volna bátorságom kamera elé állni anélkül a gyerekkori csodálat nélkül, amit Buster Keaton, Roger Livesey, Anton Walbrook, Greta Garbo, Alistair Sim, Carole Lombard, Alec Guiness, Delphine Seyrig iránt éreztem.

Ők a kortársaim, a társaim és világítótornyaim, és szüntelen jelenlétük erőteljessége eligazít utam során az erdőn át, amint követem a kenyérmorzsáikat, míg kíváncsian kutatom, hogy milyen gesztus, testbeszéd jöhet szóba.

De amikor filmtörténet létrehozta hatalmas kincsünkre gondolok, a fák hatalmas társaságára gondolok legerőteljesebben. Nemcsak amiatt, mert a filmkultúra mozgalmai olyan fenségesen, nagy sávokban hullámoznak, mintha a fák lombkoronáját fújná az erős szél. Hanem amiatt is, ahogyan a felszín alatt összekapcsolódnak – a filmek társadalma, akárcsak a fák társadalma, színtiszta, soha véget nem érő csoda számomra.

Mert a filmek kapcsolódnak egymáshoz, beszélnek egymással, és közösséget képeznek egymás között. Néha ökölharcba keverednek, máskor pedig egymás segítségére és védelmére sietnek. A filmtörténet bizonyos filmjei között felismerhetőek bizonyos rokonságok, amelyeket nem korszak vagy földrajz köt össze, hanem a szellem és a cél érdekében szövődött cinkosság.

És így talán a mozi hatalmát kultúránkban a legpontosabban a föld alatti gombatelep varázslatához érzem hasonlíthatónak: összeköt és továbbít, tájékoztat, támogat, táplál és gyógyít. Feltölti az akkumulátorainkat és beállítja az óráinkat. Hajóinkat a rúnái alapján vezetjük, minden időjárásban, minden ég alatt,

Még a sötétben is.

Még a koromsötétben is.

Őszintén szólva meghaladja az erőmet, hogy kifejezzem, mennyire hálás vagyok, hogy ez a szervezet, amely iránt ilyen mélységes tiszteletet érzek, elismerésben részesít. Az a megtiszteltetés, amit ma Önöktől kaptam, ahogy mondani szokás, úgyszólván mindent visz. Mélyen meghatódtam, és felbátorodtam. Ez egy olyan hadsereg, amellyel büszkén menetelek, egy olyan zászló, amit meggyőződéssel és bizonyossággal lobogtatok, egy olyan himnusz, amelynek tudom a szövegét ad infinitum:

Éljen sokáig a FIAF és mindenki, aki vele hajózik!

Éljen a Mozi Országa és minden útja!

Éljen a széles, széles vászon

Mindörökké film

Semmi más, csak a szeretet

Tilda Swinton

(fordította: Boronyák Rita)

-
FIAF-díj 2022: Tilda Swinton

Az évente átadott FIAF-díjjal olyan filmes személyiséget tüntetnek ki, akinek a filmművészet terén szerzett tapasztalata és személyes elkötelezettsége támogatja a FIAF fő küldetését, a filmörökség megőrzését és közzétételét. A díjazottakat a FIAF Végrehajtó Bizottsága választja ki, a díjat általában valamelyik nagy filmfesztiválon, vagy a FIAF kongresszusán rendezett hivatalos ünnepségen adják át. A díjat odaítélő Végrehajtó Bizottságnak 2019 óta Ráduly György, az NFI – Filmarchívum igazgatója is tagja. 

-
Tilda Swinton és Ráduly György, az NFI – Filmarchívum igazgatója, a FIAF Végrehajtó Bizottságának tagja


A 2001-ben alapított FIAF-díj első kitüntetettje Martin Scorsese volt, a díjazottak között olyan jelentős alkotók vannak, mint Manoel de Oliveira (2002), Ingmar Bergman (2003), Geraldine Chaplin (2004), Mike Leigh (2005), Peter Bogdanovich (2007), Liv Ullmann (2010), Agnès Varda (2013), Jan Švankmajer (2014), Jean-Pierre és Luc Dardenne (2016), Christopher Nolan (2017) és Jean-Luc Godard (2019).