1919. január 28. – február 3. Téli örömök és gondok

2019.01.28.
1919 telén ugyanolyan szép volt a havas Normafa, akárcsak ma. Míg a hegyoldalban vidáman szánkáztak a fiatalok, a városban komoly események zajlottak: eltemették Ady Endrét, a háborús veteránok helyzetük rendezéséért küzdöttek, új politikai szervezetek alakultak.

Ady Endre temetése

Ady Endre 1919. január 27-én hunyt el a Liget Szanatóriumban. „Megírta, megálmodta a temetését sokszor, sokféleképpen. Breton partokon múlik el majd, a tenger zúgásában, vagy a magyar pusztán, a felhős ég alatt és magyar varjak harapnak a szívébe. Majd látta önmagát, amint a Szajna szennyes árja befogadja fáradt testét. Most királyi pompában pihen magas ravatalán, az emberek fölött, mint életében, mikor messze, messze a szürke emberek verejtékes homloka fölött szállott, mint bús sirály a fekete magyar vizek fölött.” – írta „a nemzet halottjáról” Az újság ezekben a napokban.

A január 29-én megrendezett temetéséről a kormány megbízása alapján a Vörösmarty Akadémia gondoskodott. Az impozáns szertartáson hatalmas tömeg jelent meg, hogy lerója tiszteletét a nagy költő előtt. A testet a Nemzeti Múzeum fekete drapériával bevont előcsarnokában ravatalozták fel, a kormány által küldött koszorú üzenete így szólt: „A magyar népköztársaság kormánya az új Magyarország költőjének.” A koszorúk tömegéből kivált egy másik, különösen szép darab, amit az elhunyt özvegye küldött „Csinszkától” felirattal. Az Operaház énekkara énekelt, a református lelkészi búcsúztatót követően Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kunfi Zsigmond és Jászi Oszkár mondott beszédet, de megjelentek többek között Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Krúdy Gyula, Rippl-Rónai József, Ódry Árpád, valamint Berinkey Dénes miniszterelnök, Garami Ernő, Nagy Vince és Szende Pál miniszterek is. A középiskolákban ugyan tanítási szünetet rendeltek el, ám azoknak a diákoknak, akiket a rendelet ellenére mégis tanulásra akartak kötelezni, komolyan meg kellett küzdeniük azért, hogy jelen lehessenek az eseményen. A tömeg hatalmasra duzzadt, a Nemzeti Múzeum lépcsőjét elzáró vasrácsnál életveszélyes dulakodás is kitört, hiszen mindenki szeretett volna bejutni az előcsarnokba. A ravataltól hosszú gyászmenet kísérte a költőt a Kerepesi úti temetőben kijelölt díszsírhelyig, mely Jókai sírjával szemben helyezkedett el. Itt Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és Beregi Oszkár mondtak beszédet és a Munkásdalárda énekelt.

Szervezett altisztek felvonulása

Ugyanezen a napon, január 29-e délelőttjén a hadseregtől leszerelt altisztek országos szabadszervezete gyűlést tartott a Vigadó nagytermében, ahol memorandumba foglalták követeléseiket. Az egykori katonák 5400 Koronás végkielégítést, polgári ruhát, ingyen építési telket és az iparosok számára felszerelést követeltek a kormánytól. A gyűlés után a Vigadóból négyes sorokban négyezren indultak a Lánchídon át a Várba, hogy követeléseiket átadják a hadügyminiszternek. A menet elején hadiözvegyek és hadirokkantak vonultak. A memorandumot Tóth István nyújtotta át az új hadügyminiszternek, Böhm Vilmosnak, aki ugyan nem tehetett konkrét ígéretet, de kijelentette, hogy a megoldás kidolgozása során semmiképp nem tesz majd különbséget altiszt és közkatona között. A rokkantak ezután azt kérték, hogy nyugdíjukat tíz évre egy összegben végkielégítésként fizessék ki, és szerették volna a vitézségi érem-pótdíj azonnali megváltását is, valamint azt, hogy gyorsan elsajátítható foglalkozásokhoz juthassanak. A miniszter biztosította a küldöttséget arról, hogy érti és átérzi a problémákat, azonban keményen elítélte az ultimátumszerű nyomásgyakorlást. Figyelmeztette vendégeit, „hogy szüntessék be ezeket a folytonos felvonulásokat, mert ez teljességgel lehetetlenné tesz minden munkát. Miután egy lerongyolt rokkantat ott a hivatali szobában új ruhába öltöztetett a miniszter, a küldöttség eltávozott.”

Karhatalmi készültség az „ébredő magyarok” gyűlésén

Az Ébredő Magyarok Egyesületét 1918 novemberében alapították szélsőjobboldali politikusok, a vezetők között Gömbös Gyula, Eckhardt Tibor és Prónay Pál és Héjjas Iván is szerepelt. A szervezet fellépett a határok védelmében, a keresztény-nemzeti szellem megőrzéséért, és koordinálni kívánta a zsidók és szocialisták elleni fellépést. 1919. január 19-i gyűlésüket azok a dühös tengerészek oszlatták szét, akik azért érkeztek a helyszínre, hogy megbosszulják két előzőleg megvert társukat. Az egyesület tagjai aznap este a pesti kávéházakban spontán folytatták az agitálást, de a zsidóellenes jelszavakkal és agresszív fellépésükkel mindenhol komoly felháborodást keltettek. A filmhíradó tudósítása a következő vasárnap, január 26-án készült a Trefort-kertbe hirdetett újabb találkozó alkalmával. A rendészeti szervek erre a napra már kifejezetten készültek, és a több géppuskás teherautóval felszerelt rendőrség, a készenléti népőrség, a tengerész-nemzetőrség és a katonaság is kivonult. A gyűlést 10 órára hívták össze, de a szociáldemokraták és a kommunisták, a húsipari munkásokkal, vasmunkásokkal és a csepeli munkásokkal kiegészülve, már 9 óra után ellepték a helyszínt, hogy az összejövetelt megakadályozzák. Az Ébredő Magyarok látva a fölényes túlerőt végül elhagyták a Trefort-kertet és a gyűlés előbb a kommunisták, majd a szociáldemokraták megmozdulásává vált. A feszült helyzetre tekintettel elmaradt a bécsi főrabbi délutáni előadása a Vigadóban, mire válaszul a cionista ifjak az Egyenlőség szerkesztősége előtt tüntettek. Az Ébredő Magyarok Egyesületét az 1920-as években betiltották, de több későbbi szélsőjobboldali szervezet is szorosan kapcsolódott hozzá.

Téli élet a Svábhegyen

Nem volt mindig természetes, hogy az 1874-ben megindult Svábhegyi fogaskerekű vasút télen is szállít utasokat. A környék felvirágoztatására alapított Budapest-Svábhegyi Egyesületnek hatalmas erőfeszítésébe került, hogy elérje a téli üzemeltetést, ugyanis a vagonok és mozdonyok fűtése és a pálya hóeltakarítása jelentős többletkiadást jelentett, s félő volt, hogy a kihasználtság közel sem lesz akkora, hogy megérje a vállalkozás. Hosszas egyeztetések után végül megállapodás született a főváros és a vasúttársaság között, mely szerint a téli legalább négy vonatpár indításáért cserébe a főváros megtéríti az esetleges veszteséget a vasúttársaságnak. Ennek köszönhetően indult meg végül 1910 telén a fogaskerekű vasút téli üzeme. Néhány kocsit téliesítettek, ablakokat szereltek fel rájuk, s kis kályhát helyeztek az utastérbe. A téli üzem nem csak annak lehetőségét teremtette meg, hogy az addigi üdülőtelep lakónegyeddé válhasson, hanem a téli sportoknak is hatalmas lendületet adott.

A nemzetközi hírű, 1250 méter hosszú svábhegyi szánkópályát a Magyar Athlétikai Club alakította ki még ugyanabban az évben a fogaskerekű vasút Széchenyi-hegyi és Svábhegyi állomása között a Karthausi út mentén. Nagy előnye volt, hogy a szánkózók a lecsúszás után vasúton mehettek fel újra a pálya tetejére, mivel a pálya két végpontja között állandó járatot biztosított a fogaskerekű vasúttársaság. Az első világháború idején a pálya nem üzemelt, de a háború után újra megnyitották. Havasabb években még bajnoki ródliversenyeket is rendeztek itt. Versenyek és hétvégi napok idején akkora volt a forgalom itt, hogy szabályozni kellett a szánkók követési idejét és a balesetek elkerülése érdekében csak félpercenként indították őket.

1918 telén a Svábhegy népszerűsége igencsak megnőtt a főváros legelőkelőbb társaságai körében is. A Tátrát ekkor már cseh és szlovák katonák szállták meg, és a kedvelt külföldi üdülőhelyekre, például St. Moritzba vagy Engadinba eljutni majdhogynem lehetetlenség volt. A fővárosiak mellett a külföldiek is szívesen látogatták a magyar St. Moritznak nevezett Svábhegyet. Ródlipályáját a világ egyik legszebb pályájaként, a Svábhegyi Nagyszállót pedig a legkellemesebb és legelegánsabb melegedőjeként tartották számon.

A másik kedvelt téli sport, a síelés is ekkoriban jött igazán divatba. Olyannyira, hogy 1919 februárjában több versenyt is rendeztek a svábhegyi Normafánál. A Magyar Turista Egyesület február 2-án, vasárnap, a Magyar Jogász Sport Egyesület egy hét múlva február 9-én, a következő hétvégén pedig több egyesület együttesen rendezett versenyt a „budapesti kerület bajnokságáért”. Ezek voltak az első nagyobb szabású síversenyek a fővárosban, melyek távfutást, hölgyek lesiklóversenyét és ugrási számokat is tartalmaztak. Az új ugrósánc a Normalejtő felső harmadában épült, magassága kb. 1,6 m volt. A korabeli szaklap lelkesen üdvözölte a sportág hazai fellendülését, míg az ugrósánccal kapcsolatban csak annyit jegyezett meg: „Kár, hogy a nekifutója rövid és a sánc alatti lejtő meredeksége csekély, minek következtében hosszabb ugrások kivihetetlenek.”

A hét humora: Hetilapok

Az őszirózsás forradalom idején, 1918. október 31-én délután a Budapesti Újságírók Egyesületének választmánya nyilvános ülést tartott, melyen a nemzeti forradalom győzelmét és a korlátlan sajtószabadságot ünnepelte. Proklamációjukban a háború alatt rendeletileg meghonosított sajtómonopólium azonnali megszüntetését, illetve az új lapok indítására vonatkozó tilalom, s az ezzel összefüggő mindennemű reakciós intézkedések haladéktalan eltörlését követelték.

A háború idején született, s többször is módosított, kiegészített papírrendeletekre elsősorban azért volt szükség, mert egyre növekvő papírhiány mutatkozott az országban. Ennek eredményeképpen a papír ára az egekbe szökött, s virágzott az illegális papírkereskedelem. Sokan mégis politikai okokat láttak a korlátozó intézkedések mögött. Az 1916-ban létrehozott Újságpapírközpont feladata lett a kereskedelemügyi miniszter utasításainak végrehajtása a papírgyártás és a kész termékek felhasználása terén. A forradalmat megelőzően 1918. március 14-én jelent meg az utolsó papírrendelet, mely többek közt kimondta, hogy új időszaki lap már nem jelenhet meg. A már meglévő lapok papírfelhasználását pedig szabályozták és szigorú ellenőrzés alá vonták.

„Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti” – így szólt a december 4-én életbe lépő, 1918. évi II. néptörvény első paragrafusa a sajtó szabadságáról, melynek intézményes biztosítása a forradalmi kormány egyik legfontosabb intézkedése volt. Az országban azonban továbbra sem folyt produktív termelés, a papírhiány folyamatos gondot jelentett a már meglévő lapok számára is. Az új kormánynak közvetlenül a forradalom után ugyan sikerült gyors és hatékony intézkedésekkel pár hétre biztosítania a szükséges papírmennyiséget, de a készletek szűkös volta és az újabb papírszerzés teljes lehetetlensége miatt az Újságpapírközpont nem hogy feloldotta volna a terjedelemre vonatkozó korlátozásokat, de újabb szigorításokat vezetett be 1918. november 25-ével. Ezen kívül kormányrendelet mondta ki, hogy olyan lapok, amelyek 1918. március 15-e óta nem jelentek meg, továbbra sem részesülhetnek papírellátásban.

A nehézségek ellenére azonban soha nem látott mennyiségben születtek újabbnál újabb hetilapok. A sajtó- és szólásszabadság nevében a legkülönfélébb politikai irányzatok, de igazából bárki, aki a véleménynyilvánítás és a propaganda lehetőségével élni kívánt, lapot alapított – rendkívül változatos színvonalon. Mindezt kétség kívül az érvényben lévő, papírfelhasználásra vonatkozó rendelkezések áthágása árán, sokszor illegális úton beszerzett papírkészletből, ami miatt legtöbbjük ellen eljárást indítottak. Ilyen sajtótermék volt például a Vörös Ujság, az Ifjú Proletár vagy a rendkívül rövid életű Vörös Katona is, illetve a nem politikai jellegű hetilapok közül a Divat, Művészet és Szerelem, vagy a Rivalda és a Komédia című színházi lapok. Ezzel egyidejűleg plakátok áradata lepte el a főváros utcáit, legtöbbjük épp ezeket a frissen induló hetilapokat reklámozta. Ugyanis az új sajtótörvény alapján ezek kifüggesztéséhez nem kellett hatósági engedély.



Az Est című napilap 1918 decemberében felháborodott hangú cikkben kelt ki a megtévesztő szövegű plakátok és bántóan ízléstelen című hetilapok ellen, mondván: „az ifjú magyar köztársaság sajtó-televényéből eddig csak förtelmes dudvák nőttek ki gombamódra — minden utcasarkon. Rendőrség után kiált minden tisztességes, rendes emberben a jóérzés és jó ízlés, amikor az utcán szemet szúr egy-egy új plakát és öklendeztet egy-egy új »hetilap«. A plakát a lapot hirdeti, a lap az erkölcstelenséget, ízléstelenséget, elvadultságot, fékevesztettséget, címével, hangjával, írástudatlanságával.” Az élclapokban pedig még hónapokkal később is témául szolgált a szűnni nem akaró lapalapítási szenvedély.