1919. július 22-28. – A diktatúra végnapjai

2019.08.01.
1919. augusztus 1-én megbukott a proletárforradalom, véget ért a Tanácsköztársaság. A Vörös Riport Film híradó legutolsó propagandaszáma azonban még mindig győzelemről és vidámságról mesélt…

A Vörös Film című lap a bukás utáni napon, augusztus 2-án az alábbi tartalommal hirdette meg a diktatúra utolsó hetének híradóját: „A Vörös Riport-Film e heti száma rendkívül színes epizódokat nyújt Balaton mellett fürdőző proletárgyermekek életéből. A városi nélkülözésektől beteggé lett apróságok napirendje, nyaralásuk sok kedves részlete elevenedik meg a Vörös Riport Film legújabb számában, amely az elmúlt hét számos egyéb aktualitását, többek között harctéri felvételeket is tartalmaz.”

Tiszántúli offenzíva

Az új hadseregfőparancsnok, Landler Jenő, Böhm Vilmos utódja július 18-án érkezett Gödöllőre, a Vörös Hadsereg főhadiszállására. Ekkor már mindenki csak a 20-ára kitűzött támadás parancsát várta. Bár a románok elleni, tiszántúli hadjárat kezdeményezése a vezérkartól indult ki, a kormányzótanács tagjai a belpolitikai problémákra is egyre inkább a katonai sikerben látták az egyetlen megoldást. A népbiztosok megszokták, hogy Stromfeld Aurél döntéseiben bízni lehet, így egykori legsikeresebb beosztottjának, Julier Ferencnek, aki július 3-a óta töltötte be a vezérkari főnöki posztot, ugyanúgy elhitték, hogy a hadseregnek van esélye megverni a román csapatokat, s visszafoglalni a tiszántúli területeket. Bár számszerűen a Vörös Hadsereg nagyjából azonos feltételek mellett kezdhette meg a keleti offenzívát, mint annak idején az északit, a valóságos helyzet sokkal rosszabb volt, s erről nem szóltak a jelentések. A tapasztalt tisztek többsége ekkorra már elhagyta pozícióját, a kimerült katonák jelentős részére nem lehetett számítani, a közhangulat és fegyelem egyre romlott, fogytán volt a lőszer is, a román hadsereg pedig sokkal erősebb volt a cseheknél. Ráadásul a románok minden bizonnyal tudomást szerezhettek a haditervről, s jól ismerték a Vörös Hadsereg hadrendjét is, így legyőzésükre igencsak kevés esély mutatkozott.

Ennek ellenére július 20-án hajnalban megindult a támadás. A magyar seregek három helyen keltek át a Tiszán: Tokajnál, Szolnoknál és Csongrádtól délre. Az első nap sikereit annak köszönhették, hogy a románok sokkal beljebb rendezkedtek be a védelemre, így a túlerőben lévő ellenséges haderő zömével csak néhány nap múlva találta szembe magát a magyar hadsereg. 21-én, a világsztrájk napján folytatódott az előrenyomulás, Törökszentmiklós, Szentes és Szegvár elfoglalásával sikerült további területeket visszafoglalniuk. Másnap a nemzetközi dandárnak is sikerült átkelnie a Tiszán Tiszafüred térségében, a Szolnoknál átkelő főerő pedig elérte Fegyvernek – Pusztapó vonalát. Július 23-án a vörös katonák, bár több hadszíntéren is sikereket értek el, első vereségüket is elszenvedték Hódmezővásárhelynél. Végül július 24-én érkezett el az idő, hogy a románok nagy erejű ellentámadást indítsanak, melynek fő célja a magyarok főerejének, az I. hadtestnek a bekerítése és megsemmisítése volt. A többszörös túlerő végül visszavonulásra kényszerítette a leginkább támadott csapategységeket. A nap legtragikusabb eseménye a nemzetközi dandár megsemmisülése volt. Bár sikerült az ellenséges erőket némiképp lekötniük, visszavonulásuk a Tiszán keresztül lőszer hiányában teljes kudarcba fulladt. 25-ére nyilvánvalóvá vált, hogy a Tanácsköztársaság katonai veresége elkerülhetetlen, bár a Vörös Hadsereg csapatainak többsége még ezen a napon is folytatta az egyenlőtlen küzdelmet. Julier aznap memorandumot intézett Landlerhez, melyben egyértelműen a katonákat tette felelőssé a kedvezőtlen katonai helyzet kialakulásáért: „fegyelmezetlen, könnyen lelkesíthető, de annál gyorsabban lelohadó társaság”. 26-án a magyar seregek mindenütt végrehajtották az elrendelt visszavonulást, így a Tiszántúl ismét teljes egészében román kézre került. Az akkori jelentések a hadseregen belül egyre növekvő elkeseredésről szóltak: „A Tisza nyugati partjára való visszavonása a hadseregnek a csapatok erkölcsi értékét, harcképességét a legnagyobb mértékben tönkretette. Ezen kudarc a csapatokban a hiábavaló küzdelem érzetét keltette a további harcra minden eredményes kilátás nélkül.” Július 27-én a román erdélyi hadsereg-parancsnokság utasítást kapott a Tiszán való átkelésre, hogy csapatait Budapest ellen indítsa. Ennek előkészítésére idő kellett, amit a Vörös Hadsereg a Tisza-vonal megerősítésére igyekezett kihasználni. Közben a politikai vezetők közötti széthúzás is egyre nőtt. A szociáldemokratákat már csak a Tanácsköztársaság bukása utáni pozíciójuk érdekelte, nyíltan hirdették a leendő új kormány előnyeit, miközben a kommunisták a proletárhatalom megdöntését követő ellenforradalmi terrorral riogatták az embereket. A hadsereg vezérkara a bizonytalan helyzetben kivárt, a csapategységek nem kaptak egyértelmű utasításokat. Végül július 30-ára virradóra két román hadosztály átkelt a Tiszán Tiszasüly környékén, estére pedig már összesen három hadosztály sorakozott fel alig 15-20 km-re Szolnoktól. Ekkor érkezett a hír, hogy a cseh csapatok is támadásra készülnek a fegyverszüneti szerződés ellenére. Másnapra újabb román csapatok keltek át a Tiszán Kiskörénél, ahol a vörös csapatok hosszú ellenállás után végül visszavonulásra kényszerültek. Bár egyértelmű volt, hogy a vereség elkerülhetetlen, a július 31-én Cegléden megtartott értekezleten mégis a harc folytatása mellett döntött a vezetőség. Augusztus elsejére virradóra az ellenség elfoglalta Szolnok városát. Délelőtt Stromfeld Aurél megjelent Gödöllőn, hogy segítségére legyen az akkorra már teljesen reménytelen küzdelmet folytató hadseregnek. Vezetésével még sikerült Szolnokot megtisztítani a románoktól, de ennek már nem volt túl nagy jelentősége a harcok végkimenetelét, s a proletárdiktatúra megmaradását illetően. Délután 3 órakor összeült a Budapesti Munkás- és Katonatanács, melyen a politikai nyomásnak engedve a kormányzótanács bejelentette lemondását.

A tanácskormány gyermeknyaraltatása

A Budapesti Közlöny június 6-ai számában megjelent közleménye szerint a közoktatásügyi népbiztosság a munkaügyi és népjóléti népbiztossággal egyetértésben a tanköteles egészséges és beteg gyermekek üdülésének egységes szervezésére és vezetésére Országos Gyermeküdülési Hivatalt állított fel. Az egészséges gyerekek számára Balatonbogláron, Balatonföldváron, Balatonszemesen, Balatonlellén, Fonyódon és Bélatelepen nyitottak meg köztulajdonba vett épületeket, a tüdőbeteg gyerekeket a Balatonalmádiban és Fokszabadiban lévő gyermekszanatóriumok várták teljes felszereléssel és berendezéssel. Orvosi vizsgálatokat tartottak a főváros iskoláiban, hogy eldöntsék, ki melyik üdülőhelyre kaphat beutalót. A hivatal tízezer gyermek nyaraltatására készült a nyár folyamán. Az elhúzódó sorozásnak köszönhetően csak július vége felé, 22-én indulhattak el az első gyerekcsoportok a Balaton partjára nyaralni, összesen hatszázan. Ellátásukért cserébe a szülőknek egy élelmiszer-, egy kenyér- és egy húsjegyet kellett leadniuk a hivatal gazdasági osztályának. A július 26-án, szombat reggel 9 órakor elinduló újabb csoporttal, mintegy hétszáz kisgyerekkel együtt utazott a Népszava tudósítója is. Beszámolójából tudjuk, hogy a gyerekek már hajnali 5-kor gyülekeztek a Dob utca 85. szám alatti elemi iskolában, hogy még egy utolsó orvosi vizsgálaton átessenek. Miután mindenkit megvizsgáltak, a gyerekek 25-ös csoportokban tanítóik és felügyelőik vezetésével kettős sorokban indultak el a Keleti pályaudvarra.

Batyuikban, melyek mindegyikéről katonai evőcsésze lógott, a szükséges holmijuk és egy napi élelem volt becsomagolva. Minden csoporthoz egy-egy orvostanhallgatót osztottak be, akik az utazás és a nyaralás során is ügyeltek a gyerekek egészségére, s az időközben megbetegedetteket elkülönítették az egészségesektől, s gondoskodtak megfelelő ellátásukról. A vonat csupa harmadosztályú kocsiból állt. A mozdony után kapcsolt tehervagonba pakolták a külső Váci úti fertőtlenítőintézetből odaszállított párnákat, lepedőket és katonai gyapjútakarókat a gyerekek részére. Amint a vonat Kelenföldre ért, a kicsik lekváros kenyeret kaptak reggelire. Székesfehérvár után pedig tízórait, friss liptói túrót kenyérrel. Az első balatoni állomás Földvár volt, ahol a gyerekek egy része kiszállt. Ezután következett Szemes, Lelle, Boglár, Fonyód, Bélatelep és végül Keszthely. A Népszava újságírója Bélatelepen szállt ki az ide beutalt gyerekekkel együtt. Egy részük a Sirály szállóban, többen a Lajos lakban kaptak elhelyezést, de voltak olyanok is, akiket frissen rekvirált villákban szállásoltak el. Ebédre székelygulyást és káposztás kockát kaptak. Egyszerű szalmazsákokon aludtak, egy szobában négyen-öten. Másnap Szamuely Tibor is ellátogatott az üdülőtelepre, hogy személyesen győződhessen meg a beutaltak ellátásának körülményeiről. Az időközben némiképp háttérbe szorított népbiztos ugyanis elsődleges feladatául a gyermeknyaraltatás ügyének szervezését és ellenőrzését kapta meg. Körülnézve a telepen úgy ítélte meg, hogy kétszer annyi gyermek elhelyezésére is lenne hely, ha még több villát foglalnának le erre a célra. További intézkedésekre azonban nem kerülhetett sor, hiszen alig pár nap múlva a proletárság uralma véget ért.