1919. május 27.- június 2. Az északi hadjárat első sikerei

2019.05.31.
Az 1919. május 30-án kezdődő hadjárat nemcsak a Tanácsköztársaság, hanem az egész újabb kori magyar hadtörténet egyik legsikeresebb fejezete volt. A harctéren küzdő katonák ekkor még nem sejthették, hogy a kormányzótanács alig két héttel később a nehezen visszaszerzett területek feladására kényszerül.

Az északi hadjárat első napjai

A Vörös Hadsereg Miskolcra való győztes bevonulását követő másnapon, 1919. május 22-én az alábbi MTI jelentés jelent meg a hadsereg harctéri helyzetéről: „A Szécsény-Fülek-i szakaszon erős ellenséges erők támadnak. Fülek és Diósgyőr között sikeres harcok után ismét tért nyertünk. Miskolctól és Diósgyőrtől északra hadműveleteink tervszerűen haladnak tovább. A többi harctereken nincs újság.” A cseh hadvezetés azonban nem nyugodott bele a vereségbe és a fontos stratégiai pontok elvesztésébe, ezért igyekezett több helyen is támadást indítani a magyar csapatok ellen. Miskolc fölött a románok siettek a segítségükre, aminek következtében kétszer annyian lettek, mint a vörösök. Az egyesült sereg két nappal Miskolc elvesztése után egy erőteljes ellentámadással megkísérelte visszaszerezni a várost. A budapesti és miskolci munkások csapatainak azonban sikerült a hatalmas túlerővel megküzdeni és megnyerni a második miskolci csatát is.

Ezután mind a kormányzótanácsban, mind a hadvezetésben élénk vita kezdődött a további támadás irányáról. A hadseregparancsnokság végül úgy határozott, hogy megkísérli a cseh-román haderők belső szárnyát áttörni, s előbb a cseheket, majd a Tiszán átkelve a román seregeket megverni. Stromfeld Aurél azonban mindjárt a hadjárat kezdetén eltért ettől a tervtől, s mindinkább a Felvidék elfoglalását látta elérhető célnak. Az északi hadjáratnak már az első napja sikereket hozott. A nap végén Böhm Vilmos hadseregfőparancsnok az alábbi táviratot küldte Kun Bélának a frontvonalról:

„Örömmel közlöm, hogy proletárhadseregünk elfoglalta Ipolyságot, Rimaszombatot, Losoncot, Edelényt, Szikszót és megszállotta az attól északra eső területeket, amelyeket erősen kezünkben tartunk. Az ellenséget mindenütt üldözzük. Csapataink: A Vörös Hadsereg gyalogsága, a tüzérség, a műszaki csapatok, a dunai flottilla és a röpülök versenyeztek egymással fáradhatatlan harci készséggel. A nemzetközi, budapesti, a vidéki és a megszálló területekről származó csapatok olyan elszántan harcoltak, hogy a proletárság háláját kivétel nélkül mindannyian örök időkre biztosították. A vezetés a legfölsőbb parancsnokságtól a rajparancsnokságig pontos, átgondolt, nyugodt volt és úgy irányították a mozdulatokat, hogy a legkisebb áldozattal érjenek el nagy eredményeket. Külön dicsérő szóval kell megemlékezni a parancsnokokról és a volt tisztekről, akik nemcsak buzgalommal, hanem proletár áldozatkészséggel vezették a hős vörös katonákat és akik rászolgáltak a proletárság hálájára. Az ellenséget az egész vonalon üldözzük, veszteségünk elenyészően csekély. A hadműveleteket tervszerűen folytatjuk.”

A 30 és feles nagyágyúk bevetése

Az első napon, május 30-án leginkább északra és északnyugatra sikerült tért nyernie a Vörös Hadseregnek. Északkeleten azonban az egyesült cseh-román seregek jóval erősebben tartották magukat. Másnap a magyar tüzérség az egyik legfélelmetesebb fegyverét vetette be ellenük. A Népszava kiküldött tudósítója így számolt be az eseményről:

„Szombaton délután három óra. Rohanó kocsikon érkezünk a …-ra. Azzal fogadnak, hogy épp most fog megdördülni ez a földetrázó szörnyeteg. Sietve mászunk föl a templomtoronyba, amennyire a sietést a rozoga, és sötét lépcső megengedi. Fönt nagyszerű kép tárul elénk. Előttünk még síkság, jobbra-balra egyenesen futó fás utakkal. Messzebb kéklő hegylánc világosszürkén ködlő erdőkkel. Az utakon mozgalmas élet, csapatok, trének vonulnak előre. Távolabb üres terület: ott az emberek már rejtve-csúszva, bukdácsolva járnak az árkokban, a búzatáblák barázdáiban, a rögtönzött lövészgödrökben. Fölöttük sűrűn egymás mellett kékes és szennyes fekete füstfelhő: a srapnellek és gránátok gomolygó robbanásai. Dörgések rázzák a levegőt és meg-megrezzen alattunk a torony. A periszkóp előtt az ablaknál megfigyelők állnak. Egyikük a harang mellett hevenyészve fölszögezett deszkán rajzol, mér és számít: távolság 8, magasság 3400, irány ez és ez.

— Kész! Lövést leadni! — hangzik a telefonban a harang mellett. Néhány izgalmas másodperc és hatalmasat dörren valami tőlünk messze jobbra, a szomszéd községben. Lélegzetfojtva olvassuk a másodperceket és feszülten figyelünk két fehérlő torony irányában: ott kell lecsapnia. Hosszan üvölt és jajgat a levegőben valami és egyszerre óriási fekete füstoszlop emelkedik ott messze a két fehér toronytól balra. Nyomban utána tompa félelmetes dörgés hangját hozza felém a szél. Most robban. Újra vezényszavak, bemondások a megfigyelésről, javítások, utasítások az új lövésre. És megy üvöltve a második szörnyeteg. Lesietünk és átmegyünk a szomszéd községbe. Mikorra odaérünk, akkor készülnek a harmadik lövésre. Ott ásít és emeli dacosan az ég felé nyitott torkát az óriási acélcsoda. A körülötte álló vörös tüzérek meglepődve ismerik föl a hadseregfőparancsnok elvtársat és büszke örömmel, hogy most röppentik éppen a rettenetes csapásokat a Tanácsköztársaság ellenségei felé, lelkesen éljenzik a főparancsnok elvtársat és a proletárdiktatúrát.
— Minden kész! Hátra, hátra! Födözni, födözni!

Mindnyájan hátrasietünk és a vasúti töltés mögé fekszünk. Az egyik tüzér megrántja a hosszú kötél végét. Rettentő lángoszlop csap ki a szörnyeteg torkából és szinte a földre sújtó detonáció rázza meg a levegőt, valami sír, jajgat, üvölt hosszan a levegőben, azután mélyen, tompán dörren valahol messze.”

A csehországi Pilsenben gyártott 30 és feles mozsárágyúkkal az osztrák és magyar hadsereg kísérletezett először az I. világháború idején. Előnyük az volt többek közt, hogy bár a nehéz tüzérség legsúlyosabb lövegeinek számítottak, könnyen szállítható szerkezettel rendelkeztek és kevesebb, mint egy óra alatt fel lehetett állítani őket tüzelésre kész állapotba. A három és fél méteres, 5 tonnás ágyúcső különleges keverésű acélból készült, mely két részből állt: egy belső és egy borítócsőből. Úgy erősítették az ágyútalphoz, hogy egy úgynevezett „bölcsőben” a lövés után hátrafuthasson, majd újra előrecsúszhasson. Az óriási mozsár lövedéke 385 kilogramm súlyú, hegyes kúpban végződő bomba volt, melyet nagyon erős robbantószerrel töltöttek meg, s fenékgyújtóval láttak el. A lőportöltést külön réztöltényhüvelybe helyezték. Ahol a bombák lezuhantak, ott nemcsak rendkívüli súlyukkal, hanem hatalmas robbanással is pusztítottak.

A páncélvonatok sikere

A Vörös Hadsereg másik legyőzhetetlennek számító fegyvere a csehek szemében a magyarok páncélvonatai voltak.

A századfordulón, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején a hadsereg vezetői hamar felismerték a gyorsan fejlődő vasútvonalak jelentőségét egy esetleges háború szempontjából. A vasút segítségével ugyanis könnyen lehetett biztosítani a csapatok és az utánpótlás szállítását a szükséges felszerelésekkel együtt, így a háborús készülődés idején már arra is odafigyeltek, hogy az új vonalak a hadműveleti elgondolásoknak megfelelően épüljenek. Emellett fontosnak tartották azt is, hogy a hadsereg rendelkezzen olyan eszközökkel, melyek háború esetén alkalmasak lehettek a vasutak őrzésére, biztosítására. Így születtek meg a néhány kocsiból álló, páncéllemezekkel borított, ágyúkkal és géppuskákkal felszerelt páncélvonatok. Az első kocsi egy úgynevezett „pőrekocsi” volt, melynek rendeltetése az volt, hogy ha aláaknázott sínekre futott a szerelvény, felfogja a robbanást, s ne az értékesebb kocsik sérüljenek. Utána következett a jobbra-balra mozgatható tengerészágyúkkal felszerelt „erődvagon”, majd egy géppuskás vagon. Középre került a mozdony, amihez újabb géppuskás vagont kapcsoltak, s a végére pedig egy ellátó vagont, mely a szerelvény hadtápját képezte. Ebben helyezték el az élelmet, a konyhát, valamint a tartalékanyagokat a fegyverekhez és a vasúti pálya javításához. A Monarchia közös hadseregének összesen 12 páncélvonata volt, melyeket az első világháborúban a keleti lengyel-orosz, majd a román hadszíntereken alkalmaztak. A háborúban szerzett sérülések miatt azonban a legtöbbjük épp javítás alatt állt 1919 tavaszán, a Vörös Hadsereg védelmi harcainak kezdetén.

Az anyaghiány, illetve az idő szűkössége miatt egyszerűbb szerkezetű páncélszerelvényeket állítottak össze, melyek harcértéke ugyan nem közelítette meg a világháborúban építettekét, s külsejükben is eltértek a korábbiaktól esetlenségükkel, szögletességükkel, viszont négy vonat már áprilisban üzemképes állapotba került. Május elején – csakúgy, mint a 30 és felesek esetében – napilapokban jelent meg felhívás, hogy azok a tisztek, akik a páncélvonatok kezelésében jártasak és szolgálatot akarnak teljesíteni, sürgősen jelentkezzenek. Leghamarabb a 4. és 8. számú páncélvonat került bevetésre, de a miskolci csatában már a 12. számú is harcolt, május 31-e után pedig már az 1. számú is a fronton volt, mely addig Budapesten állt karhatalmi szolgálatban. Amennyivel rosszabb minőségűek voltak ezek a vonatok, annyival leleményesebb volt a legénységük. A csehek mindent elkövettek, hogy megsemmisítsék őket, de minden próbálkozásuk eredménytelen maradt. Még az első miskolci csatánál történt, hogy a 12. számú páncélvonatra egy nagy sebességű mozdonyt eresztettek. Amint a páncélvonat legénysége ezt megpillantotta, másodpercek alatt lent termett, hogy feltépje a síneket. Közvetlenül előttük siklott ki a mozdony, mely így a töltés aljába zuhant. A történet szerint a vörös tüzéreknek még arra is jutott a lélekjelenlétükből, hogy kieresszék a mozdonyból a gőzt, nehogy felrobbanjon.