1919. április 8-14. „Minden a miénk”

2019.04.09.
A proletárdiktatúra saját halottjának tekintette Eötvös Lorándot, a hadügyi népbiztosság az ország területén található összes lovat lefoglalta a Vörös Hadsereg számára, az üzletek felhalmozott árukészletéből kiárusítást rendezett, a Margitszigetet pedig átadta a proletároknak.

Eötvös Loránd temetése

Eötvös Loránd

1919. április 8-án elhunyt Eötvös Lóránd, „a fizika világhírű mestere, a nemzetközi tudomány magyar büszkesége” – így kezdi megemlékezését a Természettudományi Közlöny. A tudomány fontosságát hangsúlyozó új rendszer elismerte a nagyhírű fizikus határokon és politikai rendszereken túl mutató érdemeit, ám azokat igyekezett a maga számára kisajátítani, nevét a Tanácsköztársasággal összekapcsolni. E kapcsolat mibenlétéről a Pesti Naplóban olvashatjuk az alábbiakat: „A legnagyobb magyar tudósnak, Eötvös Lorándnak jutott ki elsőül az az elismerés, hogy a tanácsköztársaság temette el, vörös temetést rendezett neki. Nagyon meghatónak és nemesnek érezzük a proletár-államnak ezt a kegyeletét, mert ujjmutatás arra, hogy a kommunista társadalom első helyre helyezi az egész emberiségért fáradó tudóst, aki csöndes és lármátlan világában, egy lombikot forgatva, vagy egy górcsövön keresztül szemlélődve épp oly termékeny és hatalmas forradalmakat indít meg az ember elméjében, mint azok a néptömegek, melyek az utcán hömpölyögve viszik előre az emberiség ügyét.” Hogy egy pillanatnyi zavart se okozzon a tudós nemesi származása, az esetleges ellentmondást Az Est című lap a következőképp oldotta fel: „A tudós és a munkás sorsa egy: munkájuk másokat szolgált. Ebben érzi egynek magát a proletariátus Eötvös Lóránttal, aki bárónak született, de akiről a tudás és a munka letörülte még a régi világban a bárói címet.”

A számára rendezett vörös temetésre április 11-én került sor. Vörös zászlókkal vonultak fel a munkásság képviselői. A Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel a nagy halott koporsóját, melyet az egyetemi és tudományos körök élővirágkoszorúi között a közoktatásügyi népbiztosság hatalmas fenyő- és babérkoszorúja borított. Ahogy a Pesti Napló beszámolójában olvashatjuk: „E nagy koporsó előtt immár nem a régi, polgárzsoldon hízó militarizmus állt kordont, hanem a vörös őrségnek díszszakasza”, a búcsúbeszédet pedig a Forradalmi Kormányzótanács nevében Lukács György közoktatási népbiztos mondta a gyászszertartást követően. Eötvös Loránd rövid politikai szerepvállalásának, azaz hogy 1894. június 10. és 1895. január 15. között vallás- és közoktatási miniszter volt, nem tulajdonított különösebb jelentőséget beszédében. Úgy fogalmazott: „Mindig távol tartotta magát a politikától. Ez a morális tény emelte őt oly magasra, hogy vele egy vonalban nem állhatnak az osztályérdekeket szolgáló tudósok.” Ezután Fröhlich Izidor műegyetemi tanár a Magyar Tudományos Akadémia, a Budapesti Magyar Tudományegyetem, a Magyar Természettudományi Társulat, valamint a Matematikai és Fizikai Társulat nevében, Pekár Dezső tanársegéd a tanítványok nevében, Bartoniek Géza pedig, aki a tudós által alapított Eötvös Kollégium első igazgatója volt, az összes kollégiumok nevében búcsúztatta az elhunytat. Az érckoporsót gyászhintóba helyezték, majd a hat fekete ló megindult a menet élén a Kerepesi temető felé. A díszsírhelynél a szocialista diákok országos szövetsége nevében Ferenczy Pál, majd az Eötvös Kollégium egyik hallgatója búcsúztatta el a nagy tudóst.

Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke így írt naplójában az aznap történtekről: „Ma temettük el Eötvös Loránd bárót; az Akadémia körében úgy kívánták s magamnak is az volt az óhajtásom, hogy a ravatal fölött az Akadémia nevében én búcsúztassam el elnök-elődömet. A kormány azonban, amely fejébe vette, hogy a nagy tudós emlékét halála után a maga politikai céljai számára gyümölcsöztesse, őt a »dolgozó proletariátus« halottjának jelentette ki, temetésének rendezését maga ragadta kezébe, ravatala mellé vöröskatonákat állított s engem a fölszólalástól eltiltott. A kormányt egyébiránt a gyászszertartáson csak Lukács György népbiztos képviselte, aki szürke esőköpenyben lépett a szónoki emelvényre s a bolsevizmus legelcsépeltebb szólamaiból összetákolt, zagyva politikai beszédet tartott a nagy halott fölött, méltó megbotránkozást keltve a tudományos világ nagy számmal megjelent képviselői körében.”

Eötvös Loránd temetése

Lovak sorozása a Tanácsköztársaság parancsára

A magyar hadügyi népbiztos 5183/919. eln. 38. számú rendeletével a Vörös Hadsereg lószükségletének fedezésére az ország területén található összes lovat lefoglalta. Továbbá elrendelte, hogy „Mindenki köteles a birtokában, őrizetében vagy bármely egyéb okból nála lévő lovat, illetőleg lovakat, úgyszintén öszvéreket kötőféken (…) osztályozó bizottság elé vezetni és az állatokra vonatkozó marhalevelet, esetleg nyilvántartó-lapot is bemutatni.” A pontos helyszínről és időpontról a fővárosi, illetve vidéken a vármegyei és a községi direktóriumok adtak ki utasítást. Budapesten a lovak sorozására április 9-e és 16-a között került sor. Hat helyszínen jelöltek ki sorozóhelyet, melyeken meghatározott időpontban kellett a különböző körzetekben istállózott lovakat bemutatni. Az osztályozó bizottságokban a direktóriumoktól kiküldött bizottsági tagok mellett egy lószakértő és egy katonai állatorvos döntött a lovak katonai célokra való alkalmasságáról, illetve ők becsülték meg a lovak értékét. Az alkalmasnak tartott lovakat azonnal átvették, melyért cserébe egy elismervényt adtak a tulajdonosoknak. Ezen feltüntették a ló becsértékét, melyet a tulajdonos folyószámlájára tartoztak átutalni. Csak abban az esetben fizettek készpénzben, ha az elengedhetetlen volt az illető létfenntartásához. A bizottságoktól átvett lovakat azonnal élelmezésbe vették és a hadügyi népbiztosságtól kijelölt gyűjtőhelyekre, vagy közvetlenül az egyes katonai alakulatokhoz szállították. Mentességet kaptak azok a lovak, melyek a mezőgazdasági és ipari üzemek mellett például olyan közérdekű intézményeknél szolgáltak, mint a fővárosi tűzoltóság, a fertőtlenítő intézet, a fővárosi fuvartelep és általában a főváros közüzemei, valamint a posta, a mentők, az általános- és központi tejcsarnokvállalatok. Ezeken kívül a versenycélokat szolgáló és tréningben lévő lovak, végül az ilyenek nevelésére szolgáló telivér tenyészlovak, befedezett kancák.

A Fővárosi Közlönyben jelentek meg a sorozással kapcsolatos információk, külön meghívót az osztályozásra senki sem kapott. Nem is jelent meg mindenki az adott napon és helyszínen, így a sorozást meg kellett ismételni. A következő időpontokat Budapesten április 30-a és május 3-a között jelölték ki, azzal a figyelmeztetéssel, hogy „pótosztályozási nap nincs”, minden felszólítottnak kötelező a megjelenés. Egy hét múlva azonban mégis sor került egy újabb „utóosztályozásra”. Az erről szóló rendelet hangneme még megengedő volt némileg: „a jóhiszemű mulasztók érdekében a megtorló eljárás folyamatba tétele előtt még módot kívánunk nyújtani a lovak és öszvérek utólagos elővezetésére”, ugyanakkor komoly szankcionálást is kilátásba helyezett: „A lovak és öszvérek elővezetésének elmulasztását, mint a tanácsköztársaság hadügyi érdeke ellen irányuló bűncselekményt a forradalmi törvényszék a legszigorúbban bünteti.” Ezzel egyidejűleg a hadügyi népbiztosság kötelezte a katonai kerületi parancsnokságokat és a vármegyei direktóriumokat, hogy a lórekvirálási rendeletet május 12-ig feltétlenül hajtsák végre. A lónyilvántartók jelentsék a rekvirált lovak számát, a katonai kerületi parancsnokságok pedig gondoskodjanak arról, hogy a szükséges lómennyiség az adott alakulatokhoz eljusson. Úgy tűnt azonban, hogy még így sem sikerült elegendő lovat toborozniuk, ezért végül május 24-én sorozásra került az összes fővárosi egy- és kétfogatú bérkocsiba befogott ló is, hogy attól kezdve a Vörös Hadsereget szolgálják.

Kiárusítás a Rákóczi úton

A szociális termelési népbiztosság kutató osztálya április elején megkezdte az üzletek árukészletének felmérését. Azokon a helyeken, ahol túl magas árat, vagy nagyobb mennyiséget talált egy-egy árucikkből, lefoglalta a készletet, hogy abból kiárusítást rendezzen a szervezett munkások számára. A népbiztosság elsősorban olyan minőségi szükségleti cikkekhez szerette volna hozzájuttatni a dolgozó proletárságot, melyek addig csakis a gazdagabbak számára voltak elérhetők. Ráadásul olyan áron, amely a proletárok vásárlóképességének megfelelt, tekintet nélkül a beszerzési árra. A lefoglalt üzletek kirakatában nagy tábla jelezte feltűnően, hogy "ezen üzlet raktárát a szociális termelés népbiztosságának kutató osztálya kiárusítja". Tekintettel arra, hogy a munkásosztály az „uzsoraévek” alatt minden ruhaneműből kifogyott, a népbiztosság a kiárusítási akciót április 8-án már meg is kezdte.
Első alkalommal a Kemper kalapos cég Fehérvári úti és Apród úti üzleteinek raktára került kiárusításra. Három-négyezer darab kalapot adtak el aznap darabonként 12 koronáért, a napi árnak körülbelül ötödrészéért. Két nap múlva a Rákóczi utat özönlötték el a munkások, hogy fehérneműt, divatárut vásároljanak maguknak. Hatalmas sorok álltak a Rákóczi út és a Múzeum körút találkozásánál álló egyszintes épület üzletének kirakata előtt, ahol a híres Lusztig Ede cég férfi és női fehérneműiből, harisnyáiból, zsebkendőiből, nyakkendőiből vásárolhattak azok, akik szakszervezeti igazolvánnyal rendelkeztek. Kicsit távolabb, a Rákóczi út 56. szám alatt a Steiner testvérek női konfekcióüzletében női blúzok, szoknyák és pongyolák kerültek kiárusításra. Pár házzal arrébb pedig a Rákóczi út 62. szám alatt Knöpfler Ignác férfi és női divatüzletében lehetett hasonló árukészletből válogatni, mint Lusztig Ede boltjában. Kalapot ezen a napon is lehetett venni, a Turul kalapgyár Király utca 33. szám alatti üzletében, ahol nagyobb mennyiségű kalap, valamint több mint 2000 méter bársonyanyag kiárusítása folyt, méterenként 6-7 koronáért. Óriási tömeg tolongott mind a négy üzlet előtt, a rendet a Vörös Őrség karhatalmistái próbálták fenntartani. A nap végére azonban így is sokan elégedetlenül távoztak, mert vagy nem jutottak be az üzletbe, vagy hamarabb elfogyott az árukészlet.

A Rákóczi út 2. előtt négyes sor állt két oldalról (forrás: Fortepan)

Bár a szociális termelés népbiztossága rendszeresíteni akarta ezeket a kiárusítási akciókat, a Vörös Ujságban és a Népszavában közzétéve az aktuális üzletek névsorát, erre végül is nem került sor. Ehelyett a Rákóczi úti akció másnapján szűkszavú hír jelent meg a Népszavában: „Az olcsó áruk kiárusítása az üzletekben Varga Jenő népbiztos elvtárs intézkedésére további intézkedésig szünetel.” A lap újságírója megkérdezte Varga Jenőt az okokról, aki az alábbiakat válaszolta: „Az üzlettulajdonosok, akiknek áruit a szocializáló népbiztosság egyik szervének rendeletére csütörtökön olcsó áron kiárusították, a leltározás körül szabálytalanságokat követtek el. Ezért érte őket ez a büntetés. Ennyiben rendben volna a dolog. Ellenben a kiárusítás módja helytelen, mert éppen a gyárakban dolgozó proletárok nem jutnak ilyen módon az olcsó áruhoz, és számtalan visszaélésre is módot nyújt. Ezért máskor, ha ilyen eset fölmerül, az árukat vagy jegyre, vagy a szakszervezetek útján fogjuk elosztani.” Ami a visszaéléseket illeti, egy későbbi cikkből az is kiderül, hogy miben állt ez. Többen ugyanis, különösen azok, akik valamelyik beszerzési csoporthoz tartoztak, többszöri sorbaállással nagyobb mennyiséget vásároltak a kiárusított árucikkekből, hogy azokat később drágábban adhassák tovább.

A Margitsziget a proletároké

A Fővárosi Népbiztosság március 28-án rendeletet adott ki, mellyel megszüntette a margitszigeti belépődíjat. A rendelet április 4-én lépett hatályba, így attól kezdve mindenki díjtalanul léphetett a sziget területére. Ezzel egyidejűleg több „mágnás-kert” megnyitását is elrendelték. Budapest területén többek közt a Várkert, a Károlyi-kert és az Orczy-kert lett közkert. A Margitsziget április 13-ai ünnepélyes átadását gondos tervezés előzte meg. Budapest népbiztossága a megnyitó helyszínéhez, az Alsószigeti vendéglőhöz vezető fedett sétányt fenyőgallyakkal és vörös lobogókkal díszítette, bejárati pavilonjára pedig hatalmas táblát erősített „Minden a mienk” felirattal. A vendéglő teraszán vörös drapériával díszített emelvényt állított fel a szónokok számára. Katonazenekarokat, cigányzenészeket és munkásdalárdákat szervezett a proletárság szórakoztatására. Az ünnepség rendezését a szakszervezetek és a turista-egyesületek tagjaira bízta. Felszólította a szakszervezeteket, hogy magukat 30-50 személyes küldöttséggel képviseljék az eseményen, valamint 3-5 főt a rendezőségbe is küldjenek. Továbbá utasításban adta ki, hogy a főváros összes iskolájának is részt kell vennie az ünnepségen, mégpedig pontos terv alapján, melyet több napilap is megjelentetett: „A főváros közoktatásügyi bizottságának intézkedése szerint a tanulók vezetőik felügyelete mellett oly időben gyülekezzenek iskoláikban és induljanak el onnan, hogy körülbelül két órakor a Margitsziget bejáratánál legyenek és itt az erre kijelölt vezetők előre megállapított terv szerint megmutatják a gyeppályákat, ahol a gyermekek játszanak. E célból a tanulók az iskolából hozzák magukkal a játékszereket. A játék körülbelül négy óráig tarthat, azután a tanítók és tanítónők visszavezetik a tanulókat iskoláikba.” A közoktatásügyi biztosság a fővárosi polgári és középiskolai tanulók részére a margitszigeti sporttelepen, a Magyar Athletikai Club pályáján atlétikai versenyt és futballmérkőzést is szervezett aznap 3 órától.

A Margitsziget átadása

A Pesti Napló így kezdte beszámolóját az eseményről: „Vörös díszt öltött magára vasárnap Budapest ragyogó ékessége, a Margitsziget, amely a múltban kedvenc nyári találkozó és szórakozó helye volt a módos burzsoáknak, sőt a szomorú emlékezetű sópolitikus korszak emberei a montekarlói játékpokol mintájára ebben a tündérkertben akartak templomot emelni a harminckétlevelű bibliának s a roulettenek nevezett ördögmotollának. Vörös zászlók áradata, vörös drapériák végeláthatatlan hullámai, az ébredő tavasz minden pompája fogadták vasárnap délután a verejtékes heti munka után üdülésért sóvárgó munkások és a sápadt képű proletárgyermekek özönét, akik tízezrével sereglettek a Margitszigetre, hogy tanúi legyenek a sziget ünnepies átadásának.” Maga az átadó ünnepség három óra után kezdődött. A szónoki emelvényről Weisz Károly fővárosi közegészségügyi megbízott, majd Preusz Mór, Dienes László és Vincze Sándor fővárosi népbiztosok beszéltek a szakszervezetek küldöttségei és az iskolás gyerekek tömegei előtt. A sziget különböző pontjain – az alsó vendéglőnél, az alsó cukrászdánál, a sporttelepnél és a felső vendéglőnél – három vörös katonazenekar, illetve 36-ik Rácz Laci vezetésével egy cigányzenekar a Marseillaise-t és az Internacionálét játszotta. A legtöbben azonban a sportpályáknál tolongtak, hogy részt vehessenek az atlétikai versenyeken és a futballmérkőzéseken. Bár az idő folyton esővel fenyegetett, pár percnél tovább nem esett, így a szigetre látogatók aznap késő estig gondtalanul szórakozhattak.

A Margitsziget a proletároké

A mindenki számára megnyitott sziget hasznosítására, a feltöltött részének beépítésére egyébként több terv is született ekkoriban. Stadiont és strandfürdőt is álmodtak ide a korabeli építészek. Az utóbbi meg is valósult még abban az évben. Érdekes, hogy ennek a beruházásnak legfőbb ellenzője egy olyan építészmérnök volt, aki inkább uszodát létesített volna ezen a területen. Így írt saját terveiről, mely a Sporthirlap 1919. június 9-ei számában jelent meg: „egy száz méter hosszú nyílt uszodát terveztem 4-5000 nézőre szánt tribünnel, lapos tetővel bíró öltözőkkel s az olaszos tetőn sütkérező homokos terraszokat”. Ez az építészmérnök pedig éppen az a Hajós Alfréd volt, akinek tervei alapján végül több mint tíz év múlva, 1930-ban valóban megépült az uszoda a Margitszigeten, a nevét viselő Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda.