1919. április 1-7. „A múltat végképp eltörölni…”

2019.04.04.
Lóverseny helyett főzelék; közönség-, sütemény- és névcsere a Gerbeaud (Zserbó!) cukrászdában; ledöntik a pasaréti téglagyár 45 méteres kéményét és 100 éve lappangó felvételek a Vörös Hadsereg számára toborzó Fedák Sáriról.

A lóversenyterek felszámolása

Az Úrlovasok Szövetkezete a korábbi évek szokásának megfelelően 1919 tavaszán is bejelentette az évi lóversenyszezon kezdetének időpontját, melyet március 30-ára tűztek ki. A földművelésügyi népbiztosság e bejelentésre március 28-án az alábbi rendelettel válaszolt: „A földművelésügyi népbiztosság a lóversenyek megtartását az egész ország területére megtiltja és elrendeli, hogy a lóversenyterek területei felszántandók és mezőgazdasági termelés, valamint kerti gazdaság létesítésére használandók.”

A Szövetséget nem érhette teljesen váratlanul az intézkedés, hisz a lóversenyekkel szoros összefüggésben álló fogadások korlátozásának, illetve betiltásának a gondolata már korábban is felmerült. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava már 1912-ben erős hangú cikkben kelt ki e szórakozásforma ellen, mondván: „A lóverseny-játék egyik legutálatosabb és egyben legveszedelmesebb betegsége ennek a szegény országnak”, mely „sikkasztásba és öngyilkosságba kergeti áldozatait”. Az őszirózsás forradalom után pedig a vezető szociáldemokrata politikusoknak köszönhetően a lóversenyügy állandó napirendi kérdéssé vált. Egy héttel a proletárdiktatúra hatalomátvétele előtt a következőket lehetett a Népszava oldalain olvasni ezzel kapcsolatban: „Nagy megrökönyödést keltett az istállótulajdonosok és lóversenyfogadók körében a minisztertanácsnak az a határozata, hogy a lóversenyfogadások engedélyezésének ügyét a majdan összeülő nemzetgyűlés döntésére bízza, de addig is lóversenyfogadásokat nem engedélyez.” Ekkor a lóversenyekben érdekeltek még hangot adhattak tiltakozásuknak, mellyel legalább annyit elértek, hogy a rendelkezés kárvallottjainak kárpótlást helyeztek kilátásba.

Végül a Tanácsköztársaság vezetőinek drasztikus döntése tett pontot az ügy végére azzal, hogy nemcsak a fogadásokat, hanem magukat a lóversenyeket is betiltották. A Vadász- és Verseny-lap, azaz az Országos Lótenyésztés Lapjának március 29-ei címoldalán megjelent írása nem tükrözhette a versenyekben és lótenyésztésben érdekelt egyletek és szövetségek valódi véleményét erről. A lóversenyek megszüntetése ellen azonban mégis több, óvatosan megfogalmazott érvet sorakoztatott fel. Ezek között szerepelt például az, hogy versenyzéssel a tenyésztés fokozása előmozdítható, a jó tenyészló pedig mint exportcikk valutát jelent. Továbbá a külföldi vevő számára az adott ló teljesítőképességét illetően a versenyek jó fokmérőnek számítanak, így a lovak értéke nő általuk. A lóversenyek maguk pedig igazi népmulatsággá válhatnának, természetesen olcsó, könnyen hozzáférhető formában. Ráadásul, minthogy a versenyek kétségkívül sok idegent vonzanak hozzánk, gazdasági szempontból sem mellékes, hogy lesznek-e versenyek vagy sem.

Felszántják a lóversenyteret

Ám ki sem derülhetett, hogy ezek az érvek módosíthattak volna-e bármit is a proletárvezetők álláspontján, minthogy a cikk megjelenésével egy időben a földművelésügyi népbiztosság kertészeti megbízottja formálisan már át is vette a fővárostól az Aréna úti, s nem messze tőle a Kerepesi úton, a Ligettelki dűlőben lévő lóversenytereket. Pár nap múlva a földterületek beszántásával pedig végleg lehetetlenné tettek bármiféle egyeztetést a lótenyésztőkkel a versenyeket illetően. Ami a döntéshozók álláspontját illeti, a munkálatok megkezdéséről szóló beszámolók hangneméből egyértelműen kiderült, hogy az ideológiai szempontok és a lóversenyterek hasznosításának lehetőségei minden érvnél fontosabbak voltak számukra. A Világ című napilap az alábbi mondattal kezdi híradását: „A zöld gyepen, ahol eddig főurak látcsövezték selyembe burkolt asszonyaikkal a repülő paripákat, ahol demokratikus lelkületek tündöklő megnyilvánulásával megtörték árnyékukban a plebset is, megengedték, hogy garasaikat, melyeket az értük végzett munkában szereztek, még amúgy verejtéktől csöpögően visszahozzák nekik, passziójuk oltárára — s ha nincs, megszerezzék bűnök árán is —, a lóversenytéren, piszkos rablások, emberi lélekgyilkolások, középkorian elvetemült és törvényesen szankcionált tanyáján most furcsa munka folyik.” A cikk e munka mibenlétét ezekkel a szavakkal ecseteli: „Főzelék fog teremni az ugaron, meg kenyér annak a proletárnak, kinek verejtéke árán szórakoztak még tavaly ilyenkor az urak. A turftudósítások helyén szép nagy számokkal számolhatunk be majd nemsokára a lóversenytér termésének eredményeiről, és az urak mulatságának színteréből az lett végre, amire a természet adta, produktív, áldott anyaföld.”

"A kommunizmus világa nem tűri a hazárdjátékokat"

A Gerbeaud szocializálása, avagy a Vörös Zserbó

Alig telt el pár nap a proletárdiktatúra hatalomátvétele óta, s a pénzintézetek után már a gyárak, nagyobb üzemek szocializálása, azaz köztulajdonba vétele is megindult. A cukrásziparban április elejére már minden nagyobb cukrászüzem közös vezetés alatt állt. Az egyes üzemekben külön tanács intézte az ügyeket, a vezetéssel a volt tulajdonosokat, munkáltatókat bízták meg. A világhírű Gerbeaud cukrászdából egyszerű Zserbó lett, melynek ablakain hatalmas vörös felirat hirdette: „Proletárvagyon! A proletárok védelme alatt!”. Az első napokban a munkások még némi tartózkodással kerülgették az üzletet, nem mertek bemenni, de néhány nap múlva már hatalmas sorokban várakozott az új közönség, hogy megkóstolhassa azokat a különlegességeket, melyek addig csak a gazdagok számára voltak elérhetők. A sütemények ára egységesen 1 korona lett, s helyben korlátlanul lehetett belőlük fogyasztani. Az elvitelt azonban korlátozták a nyersanyaghiány miatt, és szakszervezeti igazolvány felmutatásához kötötték. Bár mindez az „igazságos elosztás” nevében történt, ezzel az intézkedéssel valójában teljesen megfosztották a korábbi vendégközönséget ettől a lehetőségtől. A fokozódó nyersanyaghiány miatt azonban egy hónapon belül újabb intézkedést kellett bevezetni. 1919. április 24-én jelent meg a Közellátási népbiztosság rendelete, melynek értelmében május elsejétől csak olyan cukrászsüteményt és mézeskalácsot volt szabad készíteni, amely sem zsiradékot, azaz sertészsírt, faggyút, vajat, margarint, sem gabonalisztet, sem pedig emberi táplálkozásra alkalmas fehér- vagy nyerscukrot nem tartalmazott. Sütemény előállításához csak burgonyalisztet, cukor helyett pedig csak a nyerscukor utótermékét, a melaszt volt szabad fölhasználni. Kávéházakban az ilyen süteményeken kívül csakis a közellátási népbiztosság által engedélyezett egységes típusú süteményt lehetett árusítani darabonként negyedfél deka, azaz 35 gramm súlyban. Ezt a süteményt tészta-jegy ellenében lehetett kiszolgálni, darabonként 50 fillérért.

A Drasche-féle téglagyár a Pasaréten

Az 1838-as nagy árvíz okozta pusztítás után Pest városa szerződést kötött Alois Miesbach bécsi vállalkozóval, hogy az újjáépítéshez szükséges építőanyag előállítására téglagyárat alapítson nálunk. Erre a célra a Jászberényi úton kapott mintegy negyvenholdnyi területet, ahol az új gyár pár hónap alatt 3 millió téglát készített el Pest városa számára. Alois Miesbach néhány év múlva unokaöccsére, Heinrich Draschéra bízta a kőbányai gyár vezetését, aki később öccsére, Gustavra hagyta azt. A vállalkozás gyorsan fejlődött, sorra nyíltak gyáraik városszerte. 1867-re már évi 30 millió téglát égettek. Pesten és Budán rengeteg ház épült belőlük, mivel a gyáraik területén kitermelt agyag a legjobb minőségű volt. Jelzett tégláik ma is jól ismertek a gyűjtők körében.

Kiváló agyag került feldolgozásra a gyár budai telepén is, a Retek utca 83. szám alatt lévő téglagyárban, mely a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Pasaréti út találkozásánál terült el. A telepet az alsó részén a Budakeszi út (egykor a mai Szilágyi Erzsébet fasornak a János kórháztól Budakeszire vezető szakaszát nevezték így), két oldalt a Júlia utca és a Rókushegyi út (a mai Lórántffy Zsuzsanna utca), fentről pedig a Debrői út (ma Herman Ottó út) határolta. Magát a Pasaréti utat, illetve annak bevezető szakaszát a gyár létesítette, mely akkor még a gyártelepen vezetett keresztül. Bár a Drasche cég ezt a telepét eladta a Pesti Kőszénbánya és Téglagyár Társulatnak, s egy 1876-os térképen már ezen a néven szerepel, még évtizedek múlva is Drasche-féle téglagyárként emlegették. Az agyagbánya és a gyár területe a megnyitása idején még a város szélének számított, a 20. század fordulóján azonban már villák, lakóépületek vették körül. A szomszédságában megépült az új Szent János kórház, s már a Hűvösvölgyet is belakták a budaiak. A gyártelep nemcsak a város terjeszkedése miatt volt útjában a környékbelieknek, több komoly problémának is forrása lett. A téglagyár az agyagkitermelésével megbolygatta a kiscelli agyagrétegek lejtőjét, megszakítva ezzel a talajvíz természetes útját. Ennek köszönhetően a gyár fölött emelkedő Rókus hegy oldalán földcsuszamlások keletkeztek, melyek veszélyeztették a hegyen kialakított szőlészeti kísérleti állomás épületeit. (E földcsuszamlások nyomai némiképpen felfedezhetők a filmhíradó felvételének hátterében is!) További probléma volt, hogy a korszerűtlen gyári tüzelésből adódóan a gyár hatalmas kéménye már évtizedek óta szennyezte a budai hegyvidék levegőjét. A Jó egészség című lap 1914 júniusában aggodalmának adott hangot: „A Szent János-kórház és Erzsébetszanatórium közelében a Drasche-téglagyár füstje, korma gyilkolja a tüdőbajosok beteg tüdejét.” Ezeken kívül pedig volt még egy régóta gondot okozó, közegészségügyi és városrendezési szempontból is égetően fontos probléma, melynek megoldásához épp ekkoriban fogtak hozzá. Az 1875-ös nagy árvízkatasztrófa okát ugyanis szintén ezen a területen kell keresni. Az Ördögárok patak Buda egyik fő vízgyűjtő csatornája, mely Nagykovácsiból a Hűvösvölgyön, a Városmajoron, a Vérmezőn és a Horváth-kerten át érkezik, s az Erzsébet hídtól nem messze, a Döbrentei térnél ömlik a Dunába. Akkoriban nemcsak az esővizet, de a szennyvíz nagy részét is ez a patak gyűjtötte magába. 1875. június 26-án akkora eső zúdult a városra, hogy az Ördögárok megáradt, és magával sodorta a Tabán, azaz a Rácváros házait, s megrongálta a Krisztinaváros csaknem minden épületét. A fő ok az volt, hogy a Drasche-féle téglagyár végében a Pasaréti útnál volt az ároknak egy nagy törése, s itt akadt meg a törmelék. Ettől duzzadt fel a víz annyira, hogy a katasztrófa bekövetkezett. Ebben az időben az Ördögárok még csak az alsó, a Dunához közel eső szakaszán volt fedett, amit persze az árvíz szintén megrongált. Azóta volt napirenden az árok beboltozásának ügye a felsőbb szakaszon is. Az 1890-es években a Csaba utcáig jutottak vele. Innen a budakeszi vámig terjedő szakasz befedésére végül 1913-ra készültek el a tervek, s a világháború kezdetén láttak hozzá a munkálatokhoz. Ekkor szüntette be üzemét a téglagyár azzal a szándékkal, hogy az egész területet villanegyeddé alakítsa át. Erre az engedélyt csak azzal a feltétellel kapták meg, ha az Ördögárok beboltozásához 150 000 koronával hozzájárulnak. Ezek után kezdték meg a téglagyár bontását, melyet végül 1919-ben fejeztek be a kémény ledöntésével. A terület hasznosítására a villanegyeden túl több ötlet is felmerült. Még a világháború előtt született az a megállapodás, hogy 1920-ban Budapest rendezze az olimpiát. 1918 derekára ez már ugyan kétségessé vált a háború elhúzódása miatt, de a főváros számára megépítendő stadion ügye továbbra is időszerű maradt. A téglagyár területén tátongó hatalmas gödör, mely a téglához szükséges agyag kitermelése során keletkezett, szinte kínálta magát egy amfiteátrumszerű nézőtér kialakításához. A középen maradó kb. 6-7 holdnyi, 250 m hosszú és 180 m széles terület pedig „kitűnő pályákat biztosítana úgy a gyakorlatok, mint az óriás versenyek számára” – fogalmazott a korabeli lap. Végül ez a terv nem valósult meg, s 1922-ben feltöltötték a veszedelmes gödröt, mely az esőzések idején tóvá alakulva több balesetnek is okozója lett. Az itt kialakítandó sportpálya gondolatát azonban nem vetették el. A Budai Napló egyik 1926-os száma ezt írta ezzel kapcsolatban: „a város most planíroztatja a Drasche-féle volt téglagyár agyagbányáját a Pasaréti út elején és az üres térre footballpályát tervez, mert parkírozni azt a feltöltéshez használt salak miatt nem lehet.” Ám tíz évvel később még mindig arról lehet olvasni, hogy a terület rendezése nincs megoldva. Ekkor épp strandfürdő, hozzá tartozó vendéglő, teniszpályák, illetve jégpálya kialakítására nyújtottak be ajánlatot. Végül 1939-ben a BBTE, a Budapesti (Budai) Tornaegylet kapta meg a területet, hogy azon sporttelepet létesítsen. A műemléki védelem alatt álló sportszékház tervezője Koromzai Vilmos volt. A klubház a két világháború között, a teniszcsarnok 1960-ban épült meg. A telep azóta is működik, a Vasas SC Sporttelepeként.

Vörös Toborzó Nap

A proletárdiktatúra Vörös Film című hetilapjának április 19-én megjelent számában az alábbi ajánlás olvasható a Vörös Riport Film aktuális híradójához: „A Vörös Riport Film izgalmas felvételt készített az eseményekben gazdag Vörös Toborzó-napról. A Lánchíd budai oldalától a milleniumi emlékoszlopig öt operatőr dolgozott serényen, hogy a hatalmas felvonulást riportszerűen megörökítse. Látható az egész katonai felvonulás, benne a vörös orosz katonák csapatai. Fedák Sári mint proletárnő dobálja a Tanács-Köztársaság röpiratait. Legszebb része a felvételnek a milleniumi emlékoszlop előtti térség, ahol százezer ember hömpölyög. Megelevenednek azok a jelenetek, amikor Pogány József és Szamuely Tibor népbiztosok gyújtó beszédet intéznek az óriási proletártömeghez. Látható még Beregi Oszkár, Paulay Erzsi, Várady Aranka is, amint forradalmi verseket szavalnak. A Vörös Riport Film e heti szenzációs propagandaszáma látható minden nagyobb fővárosi mozgóképszínház előadásán.” Talán az akkori közönség láthatta utoljára ezeket a képsorokat, minthogy a híradó nem sokkal ezután teljes egészében elveszett, bár az is lehet, hogy eltüntették valamilyen okból. A nemrégiben megtalált kameranegatívok és kivágatok közül azonban most előkerült egy rövid, de igen értékes részlet a filmből. A felvételen többek közt Fedák Sári is látható, akiről tudni lehet, hogy nagy gondot fordított arra, hogy róla kompromittáló felvételek ne maradjanak fenn.

Az alakulóban lévő Vörös Hadsereg népszerűsítésére rendezett Vörös Toborzó Napra 1919. április 6-án vasárnap került sor. Már kora délelőtt vörös színben állt a város. Fiatal legények csoportba verődve járták Budapest utcáit, kalapjukon vörös szalaggal. A körúton láncszerűen összefogódzkodva, hangosan éltették a proletárdiktatúrát és ütemre kiáltották: „Be a Vörös Hadseregbe!” A Lánchídon át tömegek vonultak Budára, ugyanis a híd budai hídfőjénél volt a gyülekező. Innen délután 2 után indult el a menet, melynek élén a katonazenekar, illetve a Vörös Hadsereg egy százada és egy orosz különítmény haladt. Utánuk következett a színészek autója, majd fehérruhás, szalagos leányok csoportja, s végül a felvonulók hosszú sora, akik hatalmas vörös zászlókat vittek Éljen a szociális világforradalom! Be a Vörös Hadseregbe! feliratokkal, illetve plakátokat, melyeken ezek a jelszavak álltak: A Vörös Katona minden burzsoá réme! Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a harmadik internacionálé! A tömeg a Fürdő utcán, azaz a mai József Attila utcán keresztül ért az Andrássy út torkolatához. Innen folytatták útjukat tovább az Opera felé. Végig az úton cigányzenekarok játszottak forradalmi dalokat, színészek szavaltak és énekeltek.

Fedák Sári a Vörös Toborzó napon

A színészek autóin vagy azok tetején Fedák Sári, Hettyey Aranka, Váradi Aranka, Góthné Kertész Ella, Bajor Gizi, Beregi Oszkár, Góth Sándor, Körmendy Árpád, Körmendi Kálmán, Zsoldos Andor és Fehér Arthur színészek foglaltak helyet. Velük volt Papp Jancsi énekes-komikus, Zerkovitz Béla, a kor legnépszerűbb slágerkomponistája, illetve Markovics Pista, a Royal Orfeum prímása, aki bandájával együtt húzta a Vörös Hadsereg toborzóját:

Be, be, be, be, be, be, be,
Be, be, be, be, be, be, be,
Be kell állni a Vörös Hadseregbe,
Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne,
Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne,
Nesze pajtás, fogj fegyvert a kezedbe,
Küldjünk minden hódítót a fenébe.
Úgy kergessük ki, komám,
Hogy bejutni ezután
Ne juthasson még egyszer az eszébe!

A színészek röpcédulákat dobáltak a körülöttük tolongóknak. Fedák Sári autóját valósággal megrohanták az emberek. Mindenki akart egy darabkát a vörös kendőjéből, amelyet apró darabokra tépett és úgy osztogatott. A menet eleje már az Operaházhoz ért, mikor a vége még mindig a Fürdő utcában haladt. Az Operaház előtt megállt a tömeg, hogy meghallgassa A forradalom! című verset Körmendi Kálmán előadásában, illetve Rabinovits József, a Magyarországi Szocialista Párt titkárának beszédét. Az Oktogonra érve a menet újra megállt és kalaplevéve hallgatta végig az Internacionálét. Itt, a körút felől újabb menet csatlakozott a felvonulókhoz. A Köröndön Bajor Gizi szavalta el Somlyó Zoltán Bölcsődalát, majd a cigányzenészek egyesített zenekara a Rákóczi indulót játszotta el. Itt Pajor Rudolf titkársági tag mondott beszédet. A Köröndről végül a millenniumi emlékoszlophoz vonult a hatalmasra nőtt tömeg. Több mint harmincezren tolongtak a tér közepén felállított színpad körül, melyen a Martinovics-színtársulat, dalárdák és zenekarok szórakoztatták a közönséget Pogány József és Szamuely Tibor népbiztosok megérkezéséig. A tér megtelt. A ledöntött „Habsburg-emlékmű” talapzatán, a Műcsarnok tetején, a házak erkélyein s a zöldellő fákon is kendőt lobogtató embereket lehetett látni mindenütt. Pogány József az alábbi szavakkal kezdte beszédét: „Mi nem akarunk háborút, de nekimegyünk a háborúnak is, ha ránk kényszerítik.” Majd így lelkesítette a világháború borzalmaitól megcsömörlött embereket: „Ez a mi háborúnk nem a világháború folytatása lesz, nem a burzsoá-kormányok szolgálatában áll és nem a proletár-hadseregek egymást öldöklését, hanem az osztályharcnak határainkon túl való kivívását fogja jelenteni.” Ezután színészek szavaltak, majd Szamuely Tibor beszélt a tömeghez, kiemelve azt, hogy a magyarországi Vörös Hadsereg „a világ minden elnyomottjának felszabadításáért küzd”. Utána Jusztusz Valdemar, 1905-ös orosz politikai emigráns üdvözölte orosz nyelven a magyar proletárságot, majd Pór Ernő, a Vörös Őrség főparancsnokának titkára zárta szavaival az ünnepséget.

Toborzó nap