1919. április 15-21. Propaganda, mese és mozgósítás 100 évvel ezelőtt

2019.04.18.
Miközben a Kormányzótanács a nyomorban élők élet- és lakáskörülményeinek javítása érdekében sorra hozta intézkedéseit, a románok megszegve a fegyverszüneti egyezményt, támadást intéztek a Vörös Hadsereg csapatai ellen az erdélyi határon. És akkor beindult a filmes propagandagépezet.

A Weiss Manfréd-birodalom államosítása

Weiss Manfréd, a legendás lőszergyáros, aki két évtized alatt a semmiből építette fel Európa egyik legnagyobb acélipari és hadianyaggyártó komplexumát, a proletárdiktatúra vezetői szemében megtestesítője volt mindannak, amit a háborúban meggazdagodott kapitalista rétegről, az ún. hadimilliomosról hirdettek. Így nem csoda, hogy amikor a gyártulajdonos 1919. április 2-án öngyilkosságot kísérelt meg, jogos megbűnhődésnek tekintették tettét. A Népszavában másnap megjelent cikk jól illusztrálja azt a kaján hangvételt, mellyel ezt az eseményt a korabeli lapok kommentálták:

„Egyik legtipikusabb exponense a magyar tőkének, egyik legnagyobb magvetője és halálmestere a borzalmas háborúnak, a vérből és könnyből sokszoros milliomossá nőtt Weisz Manfréd, a csepeli lőszergyáros, szerdán délelőtt a lakásán öngyilkosságot követett el. Öt gramm Veronált vett be és életveszedelmes állapotban a Park-szanatóriumba szállították.

A tőke egyik hatalmas ura és bálványa omlott össze a csepeli lőszergyáros személyében. Egy ember, aki tízezreket dolgoztatott a gyáraiban, és aki tízezrektől vette el az életet, hogy egymagának fölhalmozhassa a dolgozó tízezreket megillető, az általuk előteremtett értékeket, életjavakat és minden értük megvásárolható pompát, jólétet, káprázatos fényt. És ami még tipikusabbá, még súlyosabbá teszi az ő nagyra növését, az az a körülmény, hogy a tőke legjellemzőbb és legvadabb profitszerzési eszköze: a háború révén lett nagy úrrá, hatalmas aranybálvánnyá. Mert a tőke nemcsak attól nem riadt vissza, hogy emberek ezreit, százezreit, millióit robotoltassa súlyos munkával, tartsa állati sorsban, fossza meg az emberi élet minden lehetőségétől, javaitól és szépségeitől azért, hogy ő csilloghasson, és hallatlan jólétben élhessen dologtalanul, hanem attól sem irtózott, hogy tőkés versenytársaik leverésére az emberek millióit mozgósítsa hatalmi eszközeivel, egymásra uszítsa őket és legyilkoltassa. A nagy gyilkolásokhoz megint tőke kellett és a nagy gyilkolásokból új tőkések nőttek. Egyike volt ezeknek Weisz Manfréd.


Milliók és milliók ura lett, úgy tekintettek rá, mint egy emberóriásra, meséket és csodákat suttogtak a vagyonáról, a palotájáról, a fényről és pompáról, amelyben dőzsölt, míg kint a gyáraiban kormos, rongyos és súlyos munkát végző alkalmazottainak nem jutott egy fénysáv az élet pompás fénytengeréből. Most azután a munkások megadták, megadják a feleletet minden hazug frázisra, az óriási pörölyt, amellyel eddig a Weisz Manfrédoknak kovácsoltak aranyhegyeket és arany életet, a rabszolgatartó, a hazug, a lelketlen, a gyilkos tőkére zuhintották le és a nagy bálvány darabokra hullva megsemmisülten omlik össze egyszerre. És Weisz Manfréd nem tud belehelyezkedni ebbe a kialakuló új világba többé. Az élet bitorolt csúcsáról a mélységbe zuhanni: ezt nem akarta túlélni. Pedig azt mondotta sokszor a munkásainak: mit panaszkodtok, a ti életetek jó, meg lehettek vele elégedve. És most nem kellett neki ez a „jó" élet. Pedig ezután még jobb lesz a dolgozók élete, mert az övéké lesz a munkájuknak tőlük eddig elrabolt eredménye. És Weisz Manfréd így sem tudott belenyugodni, hogy ezután neki is dolgozni kelljen, hogy ezután ne élhessen here módjára: a mások verejtéke, könnye, nyomora, vére árán összeharácsolt roppant vagyon uraként. Ilyen csúfosan, ilyen gyáván, ilyen üres vázként omlik össze a gonosz, a hazug, a lélek- és embergyilkos tőke.”

A Forradalmi Kormányzótanács fontosnak tartotta, hogy a hatalomátvételt követően a magántulajdonban lévő gyárakat, üzemeket szocializálja, ezért március 26-án rendeletet adott ki, mely szerint „a Tanácsköztársaság a kisipar keretét meghaladó ipari, bánya- és közlekedési üzemeket köztulajdonba veszi, azokat egy csapásra az egész proletariátus vezetése és az illető üzemek munkásságának ellenőrzése alá helyezi.” A köztulajdonba átvett üzemek vezetésére a Tanácsköztársaság szociális termelési népbiztossága termelési biztosokat nevezett ki. Ugyanezen a napon jelent meg a Vörös Ujságban a lakóházak köztulajdonba vételéről szóló kormányzótanácsi rendelet is. Azonnal államosították Weiss Manfréd csepeli gyárkomplexumát is, ahol nem sokkal ezután aprópénzgyártásra álltak át a Forradalmi Kormányzótanács rendeletére. A Tanácsköztársaság az egészségügyet állami feladatnak tekintette, ezért az egészségügyi intézményeket is köztulajdonba vette, illetve újak kialakítására törekedett. Weiss Manfréd budai nyaralójának kisajátításával például kórházi elmeosztályból önálló Ideg- és Elmekórházat hozott létre. A kórház vezetésével Hudovernig Károly elmeorvost bízták meg, aki ellen pár hónap múlva, a proletárdiktatúra bukása után a főpolgármester fegyelmi eljárást indított, mert közreműködött a Bethesda-kórház és Weiss Manfréd villájának kórházi célokra való lefoglalásában.

A közcélokra lefoglalt villa és parkja 1919-ben

A korabeli napilapok beszámolója az új elmekórház átadásáról némiképp megtévesztő: „A főváros közegészségügyi osztályának vezetősége elrendelte, hogy az új Szent János kórház elmeosztálya és a Budafoki út 45. sz. alatti Weiss Manfréd-féle villatelep egyesítve mint önálló kórház Fővárosi Ideg- és Elmekórház elnevezés alatt megkezdje működését.” Ugyanis ha jobban megnézzük az esemény kapcsán készült híradófelvételt, látható, hogy a rajta szereplő villa és hatalmas parkja nem lehet azonos az újságokban említett helyszínnel, a cím tévesen lett megadva. Hogy szándékos vagy véletlen elírásról van szó, már nem lehet kideríteni, mindenesetre nem könnyítette meg a „villatelep” későbbi beazonosítását. A kutatás során a Weiss család otthonát, az Andrássy út 114. és a 116. szám alatt álló két gyönyörű villát is egyértelműen ki lehetett zárni, bár többen ezekkel az épületekkel azonosították a szóban forgó villát Weiss Daisy esküvői fényképén.

 A villa 100 év múlva, 2019-ben

Végül az a nyom vezetett célhoz, mely szerint a felvételen látható villa Weiss Manfréd nyaralója lehetett, mely a Budakeszi út 48. szám alatt állt. Az épület ma is megvan, bár erősen átépített formában. Sztehlo Gábor Gyermekotthon működik benne, ami szintén nem véletlen. Maga a Weiss család ajánlotta fel villáját 1945-ben Sztehlo Gábor evangélikus lelkésznek, aki menedéket keresett a háborúban árván maradt gyerekek százainak. A lelkész Gaudiopolis, azaz Örömváros néven alapított gyermekállamot számukra, melynek központi épülete „Farkastanya” néven a Weiss család budakeszi úti nyaralója lett. A gyermekállam adta egyébként Radványi Géza 1947-ben készült Valahol Európában című filmjének ötletét, sőt maguknak a gyerekszereplőknek a zömét is. 1950-ben a miniállamot feloszlatták, az épületet államosították, mely ettől kezdve Vasvári Pál Nevelőotthon néven működött tovább. Sztehlo Gábor nevét 2009-ben vette fel az intézmény. Hatalmas parkjának területén 1996-ban iskola épült, a Lauder Javne iskola működik itt azóta is.

De térjünk vissza 1919 áprilisának elejéhez: Weiss Manfrédnak gyára volt a mindene, nem tudta elviselni, hogy veszni látta mindazt, amit addigra felépített. Öngyilkossága során a mérgezésbe ugyan nem halt bele, de teljesen soha nem épült már fel. A Tanácsköztársaság bukása után ugyan visszakapta gyárát, de nem sokkal később a megszálló román hadsereg kifosztotta, több mint 400 millió korona értékű kárt okozva. Mindezek után mégis volt ereje újjászervezni gyárában a termelést. Híres előrelátásával már a háború idején megkezdte az átállást a békeidőben szükséges termékek előállítására, így már akkor szorgalmazta többek közt ekevasak, szerszámgépek gyártásának előkészítését. Még posztógyártással is kísérletezett az 1920-as évek elejétől. Később aztán gyártottak gombostűtől a jégszekrényig mindenféle háztartási cikket is, mindent, amire a háború utáni években szükség lehetett. Magyarország legnagyobb gyártelepének tulajdonosa végül 1922 karácsonyán, december 25-én agyvérzésben hunyt el. Nagyszabású temetést rendeztek számára, melyen a családtagokon, a gazdasági és társadalmi élet vezetőin kívül a csepeli Weiss Manfréd-gyár több mint 4000 munkása is részt vett. Halála után a gyár vezetését fiai és egyik veje vette át.

A Forradalmi Kormányzótanács megoldásai a lakásínség enyhítésére

A lakóházak köztulajdonba vételéről szóló rendelet csak a kezdete volt azoknak az intézkedéseknek, melyekkel a már régóta fennálló probléma, a főként a szegényebb munkásréteget sújtó lakáshiány enyhítésére hozott a Forradalmi Kormányzótanács.

Fővárosi tömeglakások

A proletárvezetők a nyomorúságos körülmények között élő munkáscsaládok méltóbb körülmények között való elhelyezése érdekében elsősorban a Lakáshivatal megreformálását tűzték ki célul, mely szerintük addig csak a „dologtalan csirkefogók kényelmes úrilakáshoz jutását” támogatta. A feladattal, illetve az egész főváros lakásügyeinek teljhatalmú vezetésével Szamuely Tibor és Vágó Béla népbiztosokat bízták meg. Ezt a korlátlan hatalmat jól illusztrálja annak a parancsnak a hangneme, melyet közvetlenül az után adtak ki, hogy helyüket elfoglalták április 8-án: „A forradalmi kormányzótanácstól ránk ruházott hatalomnál fogva megparancsoljuk, hogy a lakáshivatal egyelőre három napon át semmiféle kérelmet el ne fogadjon, lakásrekvirálást el ne rendeljen. Aki hivatali hatalmával visszaél és három napon belül lakásrekvirálást elrendel, a lakásokba új lakót behoz, erőszakos lakásfoglaláson részt vesz, vagy azt bármi módon elősegíti, statáriális úton a forradalmi törvényszék elé kerül. Aki a lakásigénylők között nyílt vagy rejtett úton elégületlenséget, lázadást szít, aki lakásügyi parancsaink ellen agitál, halállal bűnhődik.” Ezen kívül parancsot adtak ki a házfelügyelőknek és a házbizalmiaknak a fölösleges lakóhelyek, lakhellyé alakítható helyiségek összeírásáról, illetve a családok összeköltöztetéséről. Kikötötték, hogy gyermektelen házaspároknak legfeljebb két szobájuk, családoknak maximum három szobás lakásuk lehet, nőtlen férfi vagy egyedülálló nő mindössze egy szobát birtokolhat. Rendelkeztek arról is, hogy „elsősorban szakszervezetben szervezett munkások tarthatnak igényt lakásra”. A propaganda szempontjából természetesen fontosnak tartották azt is, hogy időről-időre beszámoljanak arról, hogy milyen hatékonysággal működik az újjászervezett Lakáshivatal. Az alábbi cikk a Vörös Hadsereg hivatalos lapjában, a Proletár Hadsereg június 5-ei számában olvasható: „Az Országos Lakásbiztosság, amely a Központi Lakáshivatalból alakult, eddig 21.613 proletárcsalád lakásigényét elégítette ki. Most még háromezer lakás áll a Lakásbiztosság rendelkezésére, az igénylők száma azonban ennél sokkal nagyobb. Ezért az Országos Lakásbiztosság új lakáskataszter felvételét rendelte el, amelynek adatai lehetővé fogják tenni, hogy minden lakáskérő proletár megfelelő lakásba kerüljön. A tüdőbeteg proletárgyermekek elhelyezésére is gondolt a Lakásbiztosság és a Svábhegyen, a Nagyszállón kívül húsz villát rekvirált 1500 tüdőbeteg proletárgyermek részére. Mint mindenütt, úgy a Lakásbiztosságnál is elsősorban jönnek tekintetbe a vörös katonák és ezek közül is a fronton harcoló katonatestvérek itthon maradt családjai. Senkinek sem kell tehát a fronton amiatt aggódnia, hogy családja lakás nélkül van, vagy meg nem felelő lakásban kénytelen szűkösködni.” Nem sokkal ezután valóban elfogytak a kiutalható lakások, s a még rekvirálható lakhelyek felméréséig a Lakásbiztosság átmenetileg szüneteltette a lakásigénylések elfogadását.

A kereskedelemügyi népbiztosság új lakások építését is tervbe vette, ám az építőanyagok hiánya késleltette ennek megvalósítását. Annak ellenére is, hogy a szociális termelés népbiztossága elrendelte az építkezések színhelyén, valamint az állványfatelepeken lévő építési állványfák, építési anyagok és termelési segédeszközök birtokbavételét. Átmeneti megoldásként a Mária Valéria telepen még az első világháború alatt létesült barakk-kórház átalakításához fogtak hozzá, hogy az ott álló épületekben egy szobából, konyhából és éléskamrából álló szükséglakásokat alakítsanak ki családok számára. Ezzel persze csak újabb nyomortelep született, melynek megszüntetéséhez majdnem 40 év múlva kezdtek csak hozzá.

Szükséglakások a nyomor megszűntetésére

Proletárgyerekeknek rendezett mesedélutánok

A Kormányzótanács a lakáshelyzet megoldása mellett elsődleges feladatának tekintette „a proletárgyermekek lelki és testi gondozását” is. Ami a testi gondozást illeti, megszervezték a köztulajdonba vett fürdőkben az iskolás és óvodás gyerekek rendszeres fürdetését, a tüdőbajban szenvedő gyerekek számára szanatóriumokat, kórházakat nyitottak. Emellett azonban fontos szempont volt a kedélyállapotuk javítása, kulturális nevelésük is, melynek elősegítésére rendszeresen megtartott mesedélutánok bevezetését rendelték el. A gyermekszórakoztatás pedagógiai felügyeletével a közoktatásügyi népbiztosság a Magyar Gyermektanulmányi Társaságot bízta meg, mely április elején hozzá is látott a mesedélutánok szervezéséhez iskolákban, színházakban, s nem utolsó sorban a beteg gyermekek számára megnyitott kórházakban. A fővárosi gyermekintézményekben tartották meg az első ilyen alkalmakat, de a cél az volt, hogy a meseakció az ország egész területére kiterjedjen, s az ország összes gyermeke legalább egyszer egy héten részt vehessen ilyen eseményen. Az első mesedélutánra április 5-én délután 3 órakor került sor a Bajza utcai polgári leányiskolában, melyen a Bajnok utcai elemi iskola növendékei vehettek részt.

Mesedélután beteg gyerekek számára

A Fővárosi Orfeumban megnyílt a Munkások Gyerekszínháza, ahol mesematinéra készültek a színház művészei. A nyitó előadás április 19-én szombaton délután volt, melyen több mint ezer gyerek vett részt. Az Érdekes Ujság így kezdi beszámolóját az eseményről: „Az a kemény proletárököl, amely egyetlen ütéssel felpattantotta csak a tőkés társadalom számára épült kultúrhelyek, a színházak, múzeumok, könyvtárak elzárt kapuit és azokat most messze kitárja mindenki előtt, simogató szeretettel a színházakba vezeti a proletár gyerekeket is, hogy az eljövendő idők harcosait már fiatalságuktól a kultúra szépségeire is felnevelje. Színházba járnak a proletárgyerekek. Külön nekik tartott előadások, nekik írt kis darabok, mesék, jelenetek, bohóságok várják őket.” A beszámoló szerint azonban a legnagyobb sikere egy hatalmas fehér papagájjal érkező színésznőnek volt, aki madarával lement a gyerekek közé, s ott énekelt közöttük. Ettől kezdve hetente négy előadással várta a színház a gyerekeket, akik szervezett csoportokban vehettek részt ezeken a matinékon.

A mesedélutánokon a kor legjobb mesemondói és rajzolói szórakoztatták a gyerekeket. A legkedveltebb mesélő Szalai Oszkár újságíró volt, a gyerekeknek csak Oszkár bácsi, de Szigeti Józsefet, Józsi bácsit is szívesen hallgatták a gyerekek. Azért, hogy ne csak az egészséges gyerekek szórakozhassanak, április 17-én az összes fővárosi gyermekkórházban mesedélutánt rendeztek, majd pár nap múlva, április 20-án húsvétvasárnap újra ellátogattak a művészek a beteg gyerekekhez, hogy együtt ünnepeljenek velük.

A román betörés és a proletárdiktatúra válasza

Míg a kormányzótanács a belső rend megszilárdításával, a munkástömegek életkörülményeinek javításával volt elfoglalva, látványos toborzó felvonulásokat rendezett és készült a május elsejei nagyszabású ünnepségre, az országot a keleti fronton román csapatok támadták meg.

Április 18-án a hadügyi népbiztosság így kommentálta a Vörös Ujság munkatársának a két nappal korábban történt eseményeket: „A Tanácsköztársaság kormánya, éppen úgy, mint az előző népkormány is, híven és becsülettel teljesítette az entente-csapatok főparancsnokságával kötött fegyverszüneti szerződést, annak minden egyes pontját. Ennek ellenére az entente-imperialisták bojár-kirendeltsége tegnapelőtt orvul megtámadta az erdélyi fronton álló csapatainkat.” A Vix-jegyzék visszautasítása után ugyan várható volt, hogy sem az antant, sem pedig a szomszédos népek, akiknek a jegyzék kedvezett, nem fognak meghátrálni, s továbbra is érvényt akarnak szerezni területi követeléseiknek, a magyar hadsereget valamelyest mégis váratlanul érte az erdélyi frontvonal áttörése, s a román hadsereg megállás nélküli előre nyomulása egészen a Tisza vonaláig. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a románok még az antant elvárásaival is szembe fordultak, hisz a Vix-jegyzékben meghatározott semleges zóna határait sem vették figyelembe.

Toborzás a Népligetben

Az április 16-ai támadás hírére a már szerveződőben lévő újabb toborzó ünnep új jelszót kapott: Veszélyben a forradalom! A húsvétvasárnapra a Népligetbe meghirdetett toborzóünnepet eredetileg azok számára szervezték, akik nem tudtak részt venni a két héttel korábban megrendezett Vörös Toborzó Napon, s ahhoz hasonló népünnepélynek is szánták. És bár semmiben nem tértek el az eredeti programtól, a résztvevők és a hadseregbe jelentkezők érezhették, hogy ennek az eseménynek már sokkal komolyabb tétje van. Több ezren gyűltek össze aznap, a Népligetbe vezető utak feketélltek a tömegtől. Színészek szavaltak, zenekarok forradalmi dalokat játszottak egyszerre több színpadon, agitációs beszédek hallatszottak mindenütt. Hat toborzó bizottság fogadta a jelentkezőket, késő estig tartott az ünnepség.

Ezzel egyidejűleg szintén a románok támadására reagálva a Nemzetközi Szocialisták Szövetsége nagygyűlést hívott össze az Országház elé, melyen a nemzetközi proletariátus figyelmét akarták felhívni a magyar Tanácsköztársaságot ért támadás méltánytalanságára, egyértelműen az imperialistáknak a proletárok ellen való fellépésének tüntetve fel azt. A legkülönfélébb népek küldöttjei – székelyek, németek, csehek, szlovákok, szerbek, horvátok, bosnyákok, oroszok, ruszinok, lengyelek, románok, bolgárok, törökök, olaszok és zsidók – gyűltek össze aznap délután, s az alábbi határozati javaslatot fogadták el a felszólalások után:

„A nemzetközi szocialisták szövetsége Magyarországon felemeli tiltakozó szavát a román bojárhordáknak a magyar Szovjetköztársaság ellen intézett rablótámadása miatt és felhívja a világ proletárjait, amelyek védelme alatt a Magyar Szovjetköztársaság is áll, hogy a világ összes proletárjai a rendelkezésükre álló harci eszközöket előteremtsék, hogy ezáltal a Magyar Szovjetköztársaságot fenyegető veszélyt, mely a világimperializmus részéről fenyegeti, minden erejével elhárítsa. Le a rablóvilág imperializmusával! Éljen a proletár világforradalom! Éljen a nemzetközi szovjetköztársaság!”