Budapesti kezdetek

A francia sanzon megújítója, az Őszi falevelek komponistája, Kozma (később Kosma) József igen privilegizált környezetbe született, jómódú felsőközéposztálybeli zsidó családjában minden lehetőség adott volt, hogy szenvedélyének élhessen. Szülei Kozma (Kohn) Bernát (1872–1959) magánhivatalnok és szakíró és Austerlitz Zelma (1885–1945) tanárnő voltak. A szülők hamar önálló vállalkozásba fogtak és alapítottak egy olyan gyors- és gépíró iskolát, ahol mindketten tanítottak. A család az I. kerületben, az Iskola utca 27. alatt lakott. József mellett született 1911-ben még egy Ákos nevű fiúk, ő magánirodai alkalmazottként dolgozott, a vészkorszakban ölték meg édesanyjával együtt. Anyai részről olyan neves művészek voltak Joseph Kosma rokonai, mint a legendás fényképész Moholy-Nagy László, illetve a karmester Sir George Solti. A kis József ötévesen kezdett zongorázni anyai nagyanyja, a Liszt-tanítvány Naschitz Hermina ösztönzésére, 11 évesen pedig már megírta első operáját, amely az első világháborús fronton karácsonyt ünneplő katonákról szólt. A Ferenc József Gimnázium elvégzése után iratkozott be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol zeneszerzés és karmesteri szakon végzett.

Kosma eredetileg nem is a Zeneakadémián szeretett volna tanulni, hanem irodalom-filozófia szakpárra jelentkezett, ám az 1920-ban bevezetett numerus clausus miatt ide nem nyerhetett felvételt – így lett a Zeneakadémia hallgatója. Két legfontosabb tanára Weiner Leó és Siklósi Albert voltak. A kétszeres Kossuth-díjas Weiner 1908 óta tanított zeneelméletet és zeneszerzést a Zeneakadémián, illetve 1928-ban alapított egy karmester nélküli kamarazenekart a diákjaiból. (A filmkedvelők elsősorban Rókatánc című művét ismerhetik, ezt a zenét hallgatta a két főszereplő Deák Kristóf Oscar-díjas Mindenki című filmjében). Siklósi Albert gordonkaművész hangszerelést tanított, illetve ebben az időszakban zenei lexikont írt. Kozma az egyetem mellett a Nagymező utcai Renaissance Színház karmestereként (1923-1926) működött, illetve Forgács Rózsi színésznő éppen alakuló kamaraszínházában kapott lehetőséget a zeneszerzésre. Első színházi munkája a Tűzvész az Operában című színmű volt, a darab színlapján a neve a fordító, Szabó Lőrinc mellett szerepelt. Fontos inspirációt jelentett, hogy Bartóktól is tanulhatott, amikor 1926 és 1928 között Magyar Állami Operaház korrepetitoraként és segédkarmestereként részt vehetett A csodálatos mandarin bemutatójának próbafolyamatain.

A budapesti zenei életben Kosma a kísérletezőbb vonalat követte, ezek közül két vállalkozása érdemel külön figyelmet. Házi komponista lett Madzsar (született Jászi) Alíz mozdulatművészeti együttesében – maga a koreográfus a magyar kultúrtörténetben nemcsak táncpedagógusként ismert, hanem a modern gyógytorna magyarországi megalapozójaként is ismert lehet. Kozma másik vállalása az 1928 tavaszán, február 25. és április 28. között, a Zeneakadémia kamaratermében rendezett Cikk-cakk estek voltak, melyet annak idején az alábbi felvezetővel reklámoztak: „A cikk-cakk-esték szándéka: a mai ember százféle útjának zegzugos kereszteződéseiben az élet igazi ritmusát, benső lüktetését megkeresni. A világ a kényelemre van berendezve, érthető hát, hogy minden új hang és bátor gondolat kihívja azoknak az ellenkezését, akik szilárd hitüket vetik a dolgok állandóságába. Mi mégis föl akarjuk tárni azokat a nevetséges szakadékokat, melyek a jóról és rosszról alkotott meggyőződésünk és cselekedeteink között tátonganak.”¹

Kosma első filmzenéjét is Magyarországon írta az akkori miniszterelnök, gróf Bethlen István felesége, Bethlen Margit által megálmodott mozifilmjéhez. A házaspár ekkoriban egy különösen nehéz időszakon ment át, és az asszony írásterápiával csillapította a stresszt. Novelláit eredetileg pantomim művekként adták elő Karátsonyi-palota kertjében műértő (értsd: elsősorban arisztokrata közönségnek) és a Madzsar Alízzal kötött munkakapcsolat révén Kosma számára nem volt nagy meglepetés, amikor a Lux Filmgyárat vezető Dr. Lázár Lajos felkérte, hogy írjon aláfestő zenét. A Hunnia Gyarmat utcai telepén így csendült fel a Dohnányi, Chopin, és Schubert műveket is felvonultató korai magyar táncfilm, A szerelem örökké él zenéje, melyben amiben a korszak elismert művészei (pl. Rákosi Szidi, Hegedűs Gyula) mellett olyan arisztokraták tűntek fel, mint Zichy Zita és Zichy Erzsébet grófnők. Kozmát nem ragadta magával azonnal a filmgyártás, 1930-tól kezdve továbbra is a színpadi zenét részesítette előnyben, többek között első, A háromszög (Il triangolo) címen írt balettjét Fiuméban mutatták be.

Berlini kitérő

Sajnos a magyar közélet akkoriban a Cikk-cakk esték hangulatához képest sokkal konzervatívabb volt, és Kosma egyre karakteresebb baloldali véleménye már nem maradhatott büntetlenül. Az utolsó szalmaszál a Front folyóiratba tervezett Zene és ideológia című cikke volt, melyben a szocialista és polgári zene közti különbséget elemezte volna – ám a lapszámot még a nyomdában lefoglalta a rendőrség és Kosmát is letartóztatták volna, ő azonban ekkor (1931 karácsonya előtt pár nappal) már úton volt Berlinbe. Maga a Collegium Hungaricum ösztöndíja egy karmesteri pályázat volt a berlini Operába, ám megérkezése után Kosma néhány hónapon belül otthagyta a lehetőséget, önállósította magát és elmerült a két háború közötti Berlin bohém szubkultúrájában. A váltásban fontos motivációt jelentett a nagybácsi, Moholy-Nagy László, illetve Lilli Apel személye, a zongoraművésznő később Kosma felesége lett. Rajta keresztül a magyar zenész megismerkedett a helyi színházi baloldali kötődésű szereplőivel, elsősorban Kurt Weillel és az osztrák származású Hanns Eislerrel (később a kelet-német himnusz szerzője), illetve Bertolt Brecht és Helene Weigel vándortársulatába is bekerült, ahol különböző zenei munkákat végzett. A brechti epikus színházhoz Kosma a saját „elkötelezett zenéjét” tette hozzá – ezt ő olyan zeneként értelmezte, ami nem csak szórakoztat és kísér, hanem nevel és oktat is egyszerre.

Párizs fényei

1933-ban a nácizmus térnyerésével és Hitler hatalomra jutásával együtt Kosma és felesége az elsők között, még márciusban elhagyták Berlint és Párizsba költöztek úgy, hogy egyikük sem beszélt franciául. Kosma zongoristaként vállalt munkát és balettpróbákat, valamint különböző énekeseket kísért, ekkor ismerkedett meg a francia sanzon alapjaival. Legfontosabb francia kapcsolata mégsem egy másik zenész, hanem a költőből lett forgatókönyvíró, Jacques Prévert lett. Kozmával szemben Prévert nem volt tipikus értelmiségi – otthagyta az iskolát, egy párizsi nagyáruházban vállalt munkát, majd tizenévesen szolgált az első világháború végnapjaiban, ahonnan azonnal a Közel-Keletre vezényelték, ahol többezer társával együtt a helyi dekolonizációs folyamatokat kellett megakadályoznia. A bukott diák, aki az iskolában még gyűlölte az írást-olvasást, a katonaság alatt kiművelődött, Párizsba hazatérve pedig a szürrealistákhoz csapódott, illetve tagja lett az Október Csoport nevű baloldali kötődésű színházi társulatnak. A közös politikai hit szoros kapcsot jelentett Kosma és Prévert között, a zeneszerző később a költőn keresztül ismerte meg azt a filmest, akinek tulajdonképpen filmzeneszerzői karrierjét köszönhette.

Az 1909-ben született Marcel Carné eredetileg filmkritikusként tevékenykedett, különböző újságokban (pl. Cinémagazine és Cinémonde) publikált 1929 és 1933 között, de nem tudott ellenállni a mozi csábításának. A filmezést a némafilm korszak alkonyán kamera kezelőként kezdte el, majd később segédrendezőként dolgozott Jacques Feyder és René Clair filmjein. Saját pénzén vásárolt egy felvevőgépet és saját anyagi forrásból készítette el első alkotását a Nogent, vasárnapi Eldorádó (Nogent, Eldorado du dimanche, 1929) című impresszionista dokumentumfilmet. Amikor Feyder Alexander Korda felkérésére Londonba utazott leforgatni a Páncél nélküli lovag (Knight Without Armour, 1937) című filmet, az éppen készülő Jenny (1936) című alkotását Carnéra hagyta, hogy fejezze be. Az újdonsült rendező itt dolgozott először együtt Jacques Prévert íróval, majd ezt követte a Vidám tragédia (Drôle de drame, 1937), ám ebben a filmben még egy másik francia zeneszerzővel, Maurice Jaubert-rel dolgozott együtt. Joseph Kosmával csak a következő filmre ért be az együttműködés.

Eközben Kosma is elkezdte filmzeneszerzői karrierjét, habár legelső filmjében hátráltatta az idegen művészeket meglehetősen kétkedve kezelő francia filmipar. A Monsieur Lange bűne (Le crime de Monsieur Lange, 1935) című filmben Jean Renoir egy tragikus szerelmi történetet mutat be, melyben a westerntörténeteket író ponyvaszerző sikerre visz egy kiadót a tulajdonos eltűnése után, ám végez ellenlábasával annak feltűnése után és menekül szerelmével. Prévert ebbe a történetbe találta meg az À la belle étoile című dal helyét, amely Prévert sokkoló szövegében a látszólag klisés csillagos éjszakáról (a dal címének fordítása szó szerint: 'A csillagok alatt') az utcán sétáló prostituáltakra helyezi a hangsúlyt. Kosma valójában csak a dalt írta, a zenéért magáért Jean Wiener volt felelős – a kor szigorú kvótarendszerében szokatlan is lett volna, ha nem francia állampolgár írja a zenét. Renoir végül a film fogadtatása és részben félremagyarázása miatt többet nem dolgozott együtt Prévert-rel, ám Kosmát megtartotta és egy tucat filmben használta zeneszerzőnek.

Eközben Prévert Marcel Carné személyében megtalálta a tökéletes alkotótársat, és hamarosan két másik, magyar származású szereplő révén megalakult az a Carné-négyesfogat, ami aztán megalkotta azt a költői realista (máshol lírai realista) stílust, ami a két világháború közötti francia filmgyártás egyik legsikeresebb exportcikke lett. A rendező és az író párosa tökéletesen kiegészítette egymást, ahogy Ádám Péter elemzésében kiderül: „Hogy külön-külön mit hozott Prévert és mit Carné az együttesbe, nem könnyű megmondani. De hát nem is annyira együttműködés volt ez, mint inkább összeolvadás, szimbiózis. Mintha mindkettő éppen azokat a tulajdonságokat kapta volna meg a másikban, amik nem voltak meg személyiségében. Carnéból például Prévert spontaneitása hiányzott, ő nem az ihletre épített, hanem a megtervezettségre, kiszámíthatóságra. Prévert ösztönös volt, Carné racionális, Prévert nagyvonalúbb, őszintébb, Carné fegyelmezettebb, visszafogottabb. Prévert derűsebb, játékosabb, Carné borúlátóbb, sötétebb.”²

A négyesfogat két másik alkotója magyar származású volt. A díszlettervező Alexandre Trauner még Trauner Sándor néven született Budapesten és már 1928 óta Franciaországban dolgozott, az orosz származású Lazare Meerson asszisztenseként elsősorban Feyder és René Clair filmeken dolgozott, de Préverthez hasonlóan legemlékezetesebb műveit Carnénak készítette. Stílusában jellemző volt, hogy igazi párizsi helyszíneket álmodott újra olyan rendszerben, hogy a Carné-filmekre jellemző számos külső felvételt is stúdióban oldották meg, karrierje végén már komplett városrészeket épített újra a rendező kedvéért. Amíg Trauner a vizuális világban alkotott maradandót, addig az utolsó tag, Joseph Kosma a zenéért volt felelős – és mivel elsősorban dalokat írt, a filmek során Prévert sokkal fontosabb együttműködő volt, mint Carné. A költő szövegei adták meg az alapot azokhoz a dalokhoz, amikből aztán Kosma kibonthatta a filmzenét, a francia mozi hagyományaihoz hűen nagyon gazdaságos formában (míg a korban egy átlagos hollywoodi filmen a film 70-80% alatt szólt a zene, a tipikus francia filmben ez az arány pont fordított, 20-30% volt).

Kosma munkásságának visszatérő eleme, hogy legismertebb filmes munkáiban tulajdonképpen csak dalszerzőként vagy hangszerelőként dolgozott. Ez utóbbira példa Jean Renoir rendezte Játékszabály (La règle du jeu, 1939), melyben a magyar zeneszerző elsősorban Pierre-Alexandre Monsigny és Wolfgang Amadeus Mozart zenét adaptálta a filmhez. Amikor Carné a világháború alatt leforgatta a kor legdrágább francia filmjét, a Szerelmek városa (Les enfants du paradis, 1945), csak a film legemlékezetesebb jelenetében, a pantomim előadásban használt Kosma-zenét. Természetesen nem minden Kosma-film rendelkezik dal- vagy táncbetéttel – aláfestő zenék szempontjából remek példa a Jean Renoirral készített Dr. Cordelier végrendelete (Le testament du Docteur Cordelier, 1959), ebben a Dr. Jekyll és Mr. Hyde parafrázisban a címszereplő és szörny alteregója olyan témát kap, ami olyan könnyedén alakul át két különbözően hangszerelt változat között, mint maga a jó doktor úr. De az igazi áttörést pont egy olyan dal hozta, ami a maga korában egyáltalán nem emelkedett ki a tömegből.

A nagy siker: Őszi falevelek

Maga a dal nem vádolható eredetiséggel – az alapját egy olyan balettzene adta, amit Kosma nem sokkal korábban komponált Roland Petit koreográfus Rendez-vous című előadásához – és már ennél a darabnál is erős kifejezés a komponálás, ugyanis a mű bizonyos részei (így a később Őszi falevelekké átváltozó rész is) Jules Massenet Poème d'octobre című hatrészes ciklusából készült. Ami talán ennél is furcsább, hogy a filmben sosem bukkan fel a maga teljes egészében. Carné eredetileg Marlene Dietrich előadásában képzelte el a dalt, de a színésznő végül nem vett részt a produkcióban. A filmben így összesen ötször kerül elő a motívum: instrumentális nagyzenekar a nyitányban, a csavargó által harmónikán előadva, a főszereplő Yves Montand fütyüli, majd elénekel pár sort, majd a Nathalie Nattiert helyettesítő Iréne Joachim énekli el egy versszakot a dalból, ami aztán egy nagyzenekari keringő formájában búcsúzik el a közönségtől.

A dal első filmen kívüli megjelenésére (azaz lemezen való kiadására) egészen 1948-ig kellett várni, amikoris Cora Vaucaire énekesnő felvette az első bakeliten is elérhető változatot. Itt érdemes megjegyezni, hogy habár manapság a filmslágereket mindig egy-egy ikonikus előadóhoz kötjük, aki a filmben is előadja a dalt (pl. Céline Dion és a My Heart Will Go On), ez a szokás csak a hatvanas évek második felében honosodott meg. Addig azonban az volt a divat, hogy az összes jelentős lemezkiadó elkészítette egy-egy filmsláger felvételét a saját előadóival és a slágerlistákon ez a dal akár több verzióban is megjelenhetett – míg a ténylegesen a filmben elhangzott változat legtöbbször kiadásra sem került (ahogy ez például igaz a Les feuilles mortes és Az éjszaka kapui esetére). Maga a film sztárja, Yves Montand is többször felvette a dalt, a legjobb eredményt egy 1953-os felvétellel érte el, addigra azonban már a tengerentúlon „elorozták” tőle a dalt.

Az éjszaka kapui 1950-ben érkezett meg az Egyesült Államokba és gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt a mozikban – ezzel szemben a dal Johnny Mercer angol nyelvű szövege révén új életre kelt – olyannyira, hogy manapság az általa kitalált Autumn Leaves – azaz Őszi falevelek címen ismerik a dalt (az eredeti francia cím fordítása 'halott falevelek'). Mivel Mercer a Capitol Records társtulajdonosa volt, ezért adva volt, hogy a kiadó egyik énekese veszi fel az első változatot – Jo Stafford énekesnő változata azonban még nem váltotta meg a világot. De szinte azonnal jöttek a nagyobbnál nagyobb nevek: Edith Piaf (1950), Steve Conway (1950), Bing Crosby (1950), Nat King Cole (1955), Doris Day (1956) és persze Frank Sinatra (1957) is, míg egy generációval később többek között, Grace Jones (1978), Jerry Lee Lewis (1980), Iggy Pop (2009), Eric Clapton (2010) és Bob Dylan (2015) dolgozták fel. Instrumentális fronton olyan jazz előadók dolgozták fel a dalt, mint Artie Shaw (1950), Stan Getz (1952), Erroll Garner és Ahmad Jamal (1955), Duke Ellington (1957), Cannonball Adderley, Miles Davis, Vince Guaraldi (1958) és John Coltrane (1960-as évek eleje). Az összes közül talán Roger Williams zongorista feldolgozása volt (1955) a legátütőbb, a vokális számok által dominált piacon ugyanis ez volt az első instrumentális zongorafelvétel, amely első helyet ért el a slágerlistákon.

Az Őszi falevelek sikerének titka a dal sokszínűségében rejlik. A szövege alapján egyaránt énekelheti férfi és nő (ahogy az eredeti filmben is mindkét nem énekelte), ráadásul az instrumentális feldolgozások is jól állnak neki, nem is csoda, hogy ennyi feldolgozás készült belőle. 1956-ban még Robert Aldrich új pszichológiai thrillerjét, a The Way We Are munkacímen futó darabot is átkeresztelték Őszi falevelekre (Autumn Leaves, 1956), ebben a változatban Nat King Cole feldolgozása szólt a főcím és a stáblista alatt is.

Vámosi János – Hulló levelek (A két szemét még most is látom)

Az első magyar verziót (A két szemét még most is látom, Vécsey Ernő fordításában) Zsolnai Hédi, Ferrari Violetta és Vámosi János énekelte, míg a másodikat (Ez az a dal, Reményi Gyenes István fordításában) Huszti Péter és Piros Ildikó duettjeként tűnt fel a tévében, ám itthon nem lett olyan átütő sláger, mint Amerikában.

Alkonyévek túl a filmeken

Kosma munkásságában a filmzenék csak egy szeletét képezték a művész életművének, hiszen írt még baletteket, pantomim-kíséreteket Marcel Marceau-nak, színházi kísérőzenét Jean-Paul Sartre darabjaihoz, emellett nagyzenekari, kamara- és vokális műveket is alkotott. Kultúrpolitikai fronton Kosma a francia kommunista párt támogatójává, majd tagjává vált. 1952 februárjában a párt lapjában, a L’ Humanitében jelentette meg A széles tömegeknek joguk van a zenéhez című írását, melyben a Magyarországon sosem publikált Zene és ideológia szellemi folytatása volt.

Kosma élete során háromszor járt Magyarországon – előbb 1955 júliusában, majd 1956 október elején a Bartók Béla Emlékbizottság tagjaként a Margitszigeti Nagyszállóban vett részt egy ülésen (hogy a forradalom alatt Budapesten volt-e, arról nincs információnk). 1959-ben újra Magyarországon tartózkodva jelentette ki: „Nem írok többé sanzont. Befejezettnek tekintem ez irányú feladatomat, mert műveimmel sikerült a költőkre irányítanom a közönség figyelmét, írjanak újat s költőit a fiatalok.”³ Radikális kijelentésében szerepet játszott, hogy Jacques Prévert-rel nyolcvan közös dal megírása után egyre rosszabb volt kapcsolata, amiben politikai és anyagi jellegű nézeteltérések is szerepet játszottak. A radikális újrapozicionálást magánéleti váltás is követte: húsz év házasság után elvált Lilli Apeltől, és Marie Merlin színész- és énekesnővel kötötte össze az életét.

A sanozonok után Kosma a nagyszabásúbb vokális művek felé fordult: operái közül A lyoni takácsokat Berlinben mutatták be 1959-ben, az Elektronikus szerelem bemutatójára Párizsban került sor 1961-ben, ezt Budapesten két évvel később vitték színpadra. A Huszárokat 1969-ben Lyonban rendezték meg először, míg a Fel, torreádor! című operettjének bemutójára hazánkban, Győrben került sor 1965-ben.

Idős kora ellenére Kosma nem állt le az alkotással, a kávékkal és napi két óra alvással töltött munkahetek azonban megbosszulták magukat. Joseph Kosma 1969. augusztus 7-én, saját házában szívrohamban hunyt el. Utolsó filmes munkája, a Jean Renoir kis színháza (Le petit théâtre de Jean Renoir, 1970) című tévéfilm már halála után került képernyőre. A zeneszerzőt Párizsban, a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra. Mivel gyermeke nem volt, hagyatékát ma a Nizzai Konzervatórium kezeli, a város pedig egy utca átnevezéssel is tisztelgett a szerző életműve előtt. Magyarországon emlékét jelenleg csak a Kozma utcai izraeli temetőben található családi sír őrzi, szülőházát halála évében bontották el.

A filmes munkásság összegzése

Joseph Kosma abban a korban került a francia filmiparba, amikor a filmek relatíve alacsony száma és kis költségvetésük miatt még nem alakult – nem alakulhatott ki – egy olyan zeneszerzői réteg, amely csak filmzenéből élt. A dalokon túl Kosma filmes munkásságának kutatását és értékelését ma az teszi különösen nehézzé, hogy kulcsfontosságú munkáiból a korszakból származnak (1935–1946), ahonnan semmilyen eredeti zenei felvétel nem maradt fenn, pedig ezek nagyon lényegesek egy-egy filmzenei karrier népszerűsítésében és újjáélesztésében. Maga Kosma sem érdeklődött különösebben az aláfestések filmen kívüli marketingje iránt, sőt, míg a kortársai legalább egy-egy kulcsművükből készítettek nagyzenekari szvitet, a magyar származású szerző még ebbe sem fektetett energiát. A dalokon kívül egyetlen a filmeken kívül is újrahasznosított műve a Főutca (Calle Mayor, 1956) keringője volt. Élete során egyetlen filmjével nyert díjat, ám a Marcel Carné Juliette, avagy az álmok kulcsa (1951) című filmjéért kapott Legjobb filmzene-díja Cannes-ban inkább tekinthető egy életműdíjnak és az előző évben berobbant Autumn Leaves iránti tisztelgésnek, mint a Juliette elismerésének. Kosma számára pontosan elég volt az, hogy a dalok a filmen kívül megtalálják a közönségüket – és az Őszi falevelek esetében ezt kétségtelenül sikerült elérnie.

IMDb