Húsz éve halt meg Schiffer Pál dokumentumfilm-rendező, a világban „körültekintő ember”. A Budapesti Iskola irányzatához is gyakran sorolt rendező minden filmjével a periférián élők, a kiszolgáltatottak felé fordult. „Azt szeretném, ha filmjeimmel az emberek gondolkozását, ítéleteit, véleményét tudnám megváltoztatni” – vallotta. Fáradhatatlanul kereste kamerájával az élet igaz pillanatait. Egyik leghíresebb filmjével, a Cséplő Gyurival (1978) emlékezünk rá.

Schiffer Pál egyrészt egy meghatározó saját élmény, másrészt személyes felelősségtudata miatt kötelezte el magát a „kényes” témák felé. A budapesti értelmiségi családba született Schiffer (anyai nagyapja Szakasits Árpád köztársasági elnök volt) az 1950-es években, szociáldemokrata apja és nagyapja letartóztatása után Debrecenbe került. „Láttam, hogy a valóság, a munkások és a Debrecen környéki parasztok élete egészen más, mint ahogy nekem mondták, hirdették, mint amilyennek olvastam, mint amilyennek hittem. Nagy megrázkódtatás volt ez számomra. Egy más világra nyílt ki az eszem, és nagy igazságtalanságnak éreztem, hogy erről addig nem tudtam” – emlékezett vissza. Emellett az értelmiségi hivatás számára azt jelentette, hogy képviseli azokat, akik ebben a társadalomban nem kapnak hangot.

Schiffer – aki 1963-ban végzett filmrendező szakon – a társadalomtudományok felől közelített a film felé. Minden projektje előtt komoly kutatást végzett. 1970 és 1972 között Kemény István szociológus és kutatócsoportja sofőrjeként járta az országot, hogy beletanuljon a szakmába, elsősorban az interjúkészítésbe. Keménnyel egy három filmből álló sorozatot készítettek, ami a cigányság helyzetét térképezte fel a hetvenes évek Magyarországán. A Faluszéli házak és a Mit csinálnak a cigánygyerekek? után a sorozatot a Cséplő Gyuri zárta.

A Cséplő Gyuri a címszereplő cigány fiatalember történetét meséli el, aki falujából és közösségéből kiszakadva Budapestre indul a jobb megélhetés reményében. Azonban a nagyvárosban a faluról jött, otthontalan munkások reménytelen életmódja várja. A főszereplőt Schiffer korábbi filmjei forgatásán, Németfalun ismerte meg, és elhatározta, hogy egészestés filmet készít vele. „Az évek során megtanultuk, hogy minden telepen van egy férfi, aki tárgyal az »idegenekkel«. Itt most egy alacsony, izmos legény volt a szóvivő: Cséplő Gyuri. Ő üdvözölt minket, és kezdte meg az óvatos faggatózást jövetelünk célját illetően. Bizalmatlansága hamar feloldódott, színesen, érdekesen kezdett mesélni a telepről, az emberekről, önmagáról. De Gyuri tele volt panasszal és reménytelenséggel is. Újító, jobbító törekvései sorra kudarcot szenvedtek. Szinte véletlenül kérdeztem meg csak tőle: »És azon még nem gondolkozott, hogy esetleg felmegy Pestre?« – »Már sokszor akartam, csak hát nehezen indul el az ember« – hangzott a válasza. Egy villanás volt az egész, és tudtam, róla kell filmet csinálni! Erről a fiúról, életéről itt a telepen, és arról, ahogy elindul Pestre, arról, ami ott történik vele. Cséplő Gyurinak annyit mondtam, hogy még várjon egy kicsit, és csak akkor menjen Pestre, ha majd én szólok neki. Ezzel elkezdődött a film rendezése…”

Schiffer a dokumentumfilmet sosem műfajnak, hanem filmkészítési módszernek tekintette, melynek segítségével többféle filmet lehet készíteni. A Cséplő Gyurinak teljesen új szemlélettel kezdett neki. „Éreztem, hogy a megszokott, s akkorra már hagyományossá vált – mellesleg a hatvanas évek elején nehéz harcok árán kivívott – interjúmódszerrel csak egy töredékét tudom filmre venni mindannak, amit egy helyzetről és egy emberről tudok.” Sokkal nagyobb erőt érzett azokban a jelenetekben, melyek nem interjúhelyzetben, hanem a maguk hétköznapi módján történtek meg a kamera előtt. „Úgy gondoltam, kell lenni a hagyományos dokumentum- és a fikciós film közt egyfajta „köztes” területnek, amelyet még nem derítettünk fel, de ami azért létezik.” A Cséplő Gyurival egy olyan filmet hozott létre, ami egyértelműen dokumentumfelvételekből áll, mégis egy történetet mesél el.

Schiffer Pál (forrás: NFI)

A Budapesti Iskolának nevezett hetvenes években kibontakozó dokumentarista irányzathoz több rendezőt sorolnak. Bár céljuk – a valóság játékfilmes megfogalmazása – azonos volt, az alkotók (mint például Dárday István, Szalai Györgyi, Ember Judit, Tarr Béla, Elek Judit) gyakran különböző módszerrel dolgoztak. Schiffer Pál saját maga által szituációs dokumentumfilmnek vagy nem fikciós játékfilmnek nevezett módszere (amit a Cséplő Gyurival kísérletezett ki), abban állt, hogy a filmalkotók a civil szereplőket olyan helyzetbe hozzák, ami egyébként is megtörténhetne velük. Mivel a helyzetnek számukra tétje van, a szereplők belemerülnek a szituációba és általában elfeledkeznek a kamera jelenlétéről. „A mi szerepünk itt az volt, hogy a valóságos elemeket időben és térben „kamerára” szervezzük.” Gyurit például valóban elkísérték az állásinterjúkra, viszont, hogy a kamera jelenléte ne befolyásolja a történéseket, a munkáltatónak azt mondták, a budapesti munkaerő-helyzetről forgatnak. Így általában az történt, ami a valóságban is történt volna: az alulképzett cigány főhősöket a legtöbb helyről elküldték. „Módszerünk, technikánk lényege volt, hogy a jelenetben szereplő egyik fél általában nem tudta, miről lesz szó (vagy nem azt tudta, amiről szó volt). Igyekeztünk egy-egy jelenetet úgy megszervezni, hogy a szereplők váratlanul kerüljenek kontaktusba egymással. A módszer alapja azonban az volt, hogy mi ismertük a szereplőket, helyzetüket, várható reakciójukat.” Schiffer szerint a legszebb jelenetek akkor születtek, amikor a filmbe beleszólt a véletlen: a szereplők önállósították magukat vagy esetleg besétált egy mit sem sejtő civil a forgatásra.

Schiffer Pál 1986-ban így mesélt hivatásáról: „Semmi máshoz nem értek, csak ahhoz, hogy ha bemegyek egy kocsmába vagy egy istállóba, akkor megérzem, kik azok, akikkel filmet kell csinálni. Hogy hogyan, ne kérdezze. Valószínűleg a húszéves gyakorlat is hozzásegít ehhez. Ez a lényege filmjeimnek. Ha érzem, hogy a kiválasztott ember őszinte, hogy az életében van egy igazi dráma, akkor a történetben biztosan lesznek olyan általánosítható tanulságok, amelyek korunkat érintik. Mert minden igaz történet benne van a levegőben.”