A Sziget a szárazföldön több mint ötven év után visszatér Cannes-ba. Elek Judit első nagyjátékfilmje 1969-ben a Kritikusok Hete szekcióban aratott nagy sikert, idén pedig felújítva látható a Cannes Classics válogatásában.

Elek Judit neve már – mind a hazai szakmában, mind pedig a francia fesztiválon – első játékfilmjének bemutatása előtt is ismert volt. 1967-ben forgatott dokumentumfilmjét, a Meddig él az ember?-t ugyanis szintén az első- és második filmes fiatal rendezőknek helyet adó Kritikusok Hetén láthatta a nagyközönség.

A rendezőnő életművét végigkísérte a dokumentarista attitűd, első munkáiban, a Vásárcsarnok (1962) és a Találkozás (1963) című rövidfilmekben is a megrendezetlen események és a megfigyelő kamera izgalmas lehetőségeit kutatta. Két dokumentumfilmmel – Kastélyok lakói (1966), Meddig él az ember? – később, első játékfilmjébe is tudatosan emelte be a dokumentarista technikákat. „…[N]ekem mindig a valóságra van szükségem ahhoz, hogy elindulhassak. Műteremben, azt hiszem, nem jutna eszembe semmi...” – nyilatkozta még a forgatás előtt.

MÉG TÖBB KÉP A GALÉRIÁBAN:

A Sziget a szárazföldön különös hangulatának másik összetevője Mándy Iván írói világa. Elek még főiskolás korában barátkozott össze az íróval, akivel hosszan tartó alkotói együttműködésük alatt számos filmet készítettek. A Sziget a szárazföldön forgatókönyvét is Mándy írta meg a rendezőnő ötletéből. „…[Ú]gy éreztem, akkor közelíthetem meg a film eszközeivel Mándy stílusát, ha teljesen dokumentumszerűen valósítom meg — az abszurditást. Az emberi sorsokat, viszonylatokat — amelyeket mi konstruáltunk — a forgatás közben úgy fogtuk fel, mintha eleve adottak, a valóságból-metszettek lennének; végig dokumentarista módon világítottunk, s hagytuk a színészeket önállóan játszani; gyakran rögtönözni, hogy az egésznek kicsit ellesettség-szaga legyen.”

„Szenvedélyesen érdekel az emberek társkeresése, az emberi magány...” – osztotta meg gondolatait az „elsőfilmes” rendező – „Az idős hölgy, akiről a főhőst mintáztam, személyes ismerősöm: lakáscsere miatt hetekig mászkáltam lakásról lakásra néhány éve, s akkor ismerkedtem meg vele. A főhős alakjának másik motívuma szintén személyes élmény: kórházban feküdtem, s egyik szobatársam, egy idős asszony naphosszat édesapjáról, a hajdani hajóskapitányról mesélt. Ez a nagyon-valóságos magja tehát a filmnek, ennyi volt az alapötlet. Ebből formálta meg aztán Mándy Iván a maga különös, lebegő, kicsit szürrealisztikus stílusában a forgatókönyvet…”

A film főszerepét a magyar film- és színházi világ egyik legnagyobb karrierjét befutó Kiss Manyi kapta, aki visszafogott eszközökkel, nagyon természetesen formálja meg a magára maradt idős hölgyet.

A filmet – a rendezőnő szemléletmódjához igazodva – nem stúdióban felépített díszletekben, hanem valós helyszíneken forgatták. Az alkotók még annak ellenére is ragaszkodtak a helyszíni felvételekhez, hogy a technika nem nekik kedvezett, ugyanis a felnagyítási eljárás kezdetlegessége miatt Magyarországon ekkor még problematikus volt 16 mm-es, hordozható kamerával mozifilmet készíteni. „Ha az operatőr, Ragályi nem lenne vállas és erős fiatalember, talán beleszakadt volna ennek a filmnek az elkészítésébe, mert a világszerte használt modern könnyű kamera helyett az ósdi monstre kamerát kellett kézben cipelnie...” A szintén pályakezdőnek számító Ragályi Elemér a film bemutatója után azonnal keresett operatőré vált.

A házat, amelyben a főszereplő lakik, a Falk Miksa (akkor Néphadsereg) utca 3. „játszotta”, melynek népes lakóserege is szerepet kapott a filmben. A lakáscserével kapott új otthont az Orsó utca egyik villájában rendezték be, de a filmben látható a Lehel téri piac és a Nyugati (Marx) téri „lakásbörze” is. Az utóbbi helyszínen játszódó híres jelenetben még csak nem is statiszták, hanem az éppen akkor arra járó civilek szerepeltek.

A szűkös szobabelsőkben azonban több problémája akadt a stábnak: a kameraállványt nem lehetett jól elhelyezni, és a szereplőnek kiválogatott nem hivatásos színészek szájára sehogy sem álltak rá Mándy sorai. „…Elemérrel mindenkit kiküldtünk, ültünk magunkba roskadva, majd szisztematikusan végiggondoltuk, hogy mit ne csináljunk. Nem lehet mutatni a színészt, aki beszél. Ki kell dobni a statívot, ne álljon sehol, következésképp a kamerát kézbe kell venni, ezen a parányi helyen ez másként nem megy. A szűk helyen pedig csak akkor élünk meg, ha nyüzsit csinálunk. És ez lett a film stílusa.”

Elek Judit érzékeny bemutatkozó nagyjátékfilmje értékes képsorokkal gazdagította a magyar filmtörténetet, melyeket idén a cannes-i közönség ismét megcsodálhat.

A film megtekinthető a FILMIO-n.