A kihívó kérdést a Kiskrajcár (Keleti Márton, 1953) elején teszi fel egy túlmozgásos, borzas hajú fiatalember. Hercig piros-fehér pöttyös sálja kiemeli a tömegből, jampinak skatulyázza. A 31 éves Rozsos Istvánnak ez a nyolcadik filmje, először, ám nem utoljára játszik hiú fiút. Kortárs tematikájú filmszerepeinek ezt a vonalát pályatársai önéletrajzinak igazolták.

„Rozsos István (…) középmagas, barna, mozgékony ember. (...) Jó humorú, társaságban elég beszédes, közvetlen ember. Rendkívül elfoglalt. Rádióban, színházban, filmnél egyaránt szerepel. Elég mozgalmas társadalmi életet él. Főleg szakmabeliekkel van együtt. (…) Kissé beképzelt, de azt ügyesen leplezi. Rendkívül hiú. A legutolsó divat szerint öltözik, (…) állandóan fáradt a sok munkától és egyébként is ideges természetű. Elég sokat dohányzik, csak erős italokat iszik, de csak társaságban. (…) Nagyon szereti a szakmáját. Nem tudta megérteni azokat a színészeket, akik elhagyták hazájukat. El is ítélte őket. A színész kenyere az anyanyelv és az irodalom. Színész csak otthon lehet színész. Elég jól keres, rendesen él, elégedettnek látszik. Politikáról nem szeret beszélni. Ne szólj szám, nem fáj fejem típus. Nem tartozik a lelkesedő emberek közé. Őt hagyják játszani, ő becsületes magyar színész, ő nem akar háborút, csak itthon tudja elképzelni az életet.”¹

A lázadó gigerli alakja Révész György 1957-es Éjfélkorjának Emil rendezőasszisztense karakterében kapott mélységet. Igényessége sarkallja arra, hogy a mindennapok diszfunkcionális kuszaságában céljait elérje, eszét mindenkor célorientáltan használva eredményesen navigáljon. Az elért sikerek, a jó poénok önigazolások. Szuperereje a humora, s mert a pesti vagány az érzelmeit blazírtság mögé rejti, sikerül alaposan meglepnie „disszidálni” készülő művészbarátait (Gábor Miklós, Ruttkai Éva). Emil nem akarja elhagyni az országot, dacára annak, hogy folyamatosan gyilkos humorral illeti a rossz közállapotokat, amiket orrot mutatva játszik ki. Azt mégsem mondhatja, hogy ez a hazája, hiszen rácáfolna fapofa-imidzsére, még talán ki is nevetnék szentimentalizmusáért. A néző szíve elszorul pontos mellé-fogalmazásától:

A Róth-család 1912-ben költözött Kalocsáról Nagyváradra.² Az 1920-as évek végén lehetőségeik ismét beszűkülvén Szegedre mentek. 1939-ben György, a zeneszerzést tanuló középső gyerek Amerikába távozott, „bajok voltak az Akadémián a származása miatt.”³

Rozsos 1941-ben a piarista gimnáziumban érettségizett, osztály- és önképzőköri társa volt Horvai István, a későbbi legendás rendező. 1943-tól Budapesten plakáttervezést tanult.⁴ 1944-ben szüleit Auschwitzba deportálták, Rozsost munkaszolgálatra vitték. Szüleit elveszítette, ő 1945-ben került vissza Szegedre.

TÖBB KÉP A GALÉRIÁBAN:

A színi pályát autodidaktaként kezdte, gyakorlatos színészként 1945 szeptemberében elvégezte a Színiakadémia továbbképző tanfolyamát.⁵ A Kamaraszínházban, majd a Városi Színházban humoros jelenetek és operettek után főszerepeket kapott. A források szerint hárman is felfedezték: elsőül Both Béla, aki Budapestre hozta, majd Bárdos Artúr, aki a Belvárosiba, s Várkonyi Zoltán, aki 1946 júniusában a Művész Színházhoz szerződtette.⁶ Tehetsége annyira nyilvánvaló, hogy Zelk Zoltán⁷ vendégszereplőként is felfigyel „a minden mozzanatában eredeti és jóízű” pályakezdőre.

A filmesek is hamar rátaláltak. Egy 1957-es interjúban⁸ a Valahol Európában apró szerepét (Radványi Géza, 1947) feledve szubjektív pálya-pillanatképet vázolt:

„Talán még emlékeznek (…) a Janika [1949] című film kifutójára, akit karácsony éjszakáján mindig ugyanazzal az ajándékkal szalasztottak tovább... Ez volt első, kedves filmszerepem, s ekkortájt, 1945-ben indultam el pályámon. Legkedvesebb szerepeim? A Madách Színházban a Kispolgárok Pjotrja, a Petőfi Színházban az egyik legérdekesebb jellemű Pál utcai fiú, „a Weisz”. Most a Vidám Színpadon Kállai István „Majd a papa" című zenés vígjátékának egyik jól megrajzolt alakjára készülök. — Új filmjei? — Az Éjfélkor produkcióban egy rendezőasszisztenst játszom, a Fekete szem éjszakájában [Keleti Márton, Jean Dréville, 1958] pedig én vagyok az egyetlen, akit nem szinkronizálnak, no nem azért, mintha nem tudnék franciául, hanem mert egy bokszolót játszom, aki nem szól egy szót sem, csak üt. (…) Szeretnék egyszer modern sanzonokat előadni, melyeknek intellektuális a humora, modern a hangvétele.”

„Szeretlek, Budapest” – énekli Halmos Jenő impresszárió (Rozsos István) a Minden Jegy elkelt című rádióoperettben (Gyöngy Pál-Kristóf Károly, a Rádió Dalszínháza bemutatója: 1958.11.10.)

(A rádiófelvételről fotó itt érhető el)

A Két emelet boldogság (Herskó János, 1960) izgága, minden hájjal megkent elegáns rádióriportereként el tudta játszani, hogy a helyén van. A hétköznapokban egyre kevésbé sikerült. Utolsó nagyobb színházi szerepét (Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!, 1962, r: Kazimir Károly) a televízió élőben közvetítette, csupán a filmhíradó rögzítette töredék maradt ránk.

Brecht bemutató a Jókai Színházban

A jelenetben Peti Sándor a színész, aki Shakespeare-re tanítja Arturót (Szabó Gyula). A háttérben Rozsos eltakarja az arcát, legyintget a zsebkendőjével, amikor a két szereplő közül valamelyik neki beszél vagy közelebb megy hozzá. Fóbiái, elhatalmasodó betegsége ellehetetlenítették a címbeli kártyaparti megnyerését, a filmszalagok azonban híven őrzik a sok fanyar, groteszk, elrajzolt, poénos vagy drámai, de mindenkor rokonszenvesen heroikus erőfeszítést.

Öngyilkosságának hírét a kortársak döbbenettel fogadták. Kazimir Károly sokak véleményét fogalmazta meg: „Úgy éreztük, boldog emberként él közöttünk.”⁹ Az általuk ismert Rozsosnak mindig volt egy jó poénja, szerette és tudta is élvezni az életet. Síremlékén nagy sikere, az Arisztokraták Kosztya kapitányának búcsúszavai olvashatók: „Az élet nagyon nehéz zenei főiskola. Különösen az olyan zenészek számára, mint mi vagyunk. Lesznek köztünk olyanok is, akik leteszik a vonót.” Rozsos Istvánnak (Nagyvárad, 1922. szept. 14. – Bp., 1963. febr. 17.) alig negyven év adatott.

 Papír – könyvek, folyóiratok, forgatókönyvek, kéziratok