Amennyiben lehetséges lenne 54 évet visszautazni az időben egy 1969-es farsangi bálra, nagy valószínűséggel találkoznánk egy-két bő bugyogós, színpompás kaftánt viselő janicsárral, béggel, vagy magyar vitézzel. Ez pedig nem utolsó sorban az Egri csillagoknak köszönhető.

Várkonyi Zoltán várva-várt kosztümös adaptációját 1968 decemberében mutatták be a mozik. A siker előre borítékolható volt, a fővárosi Jelmezkészítő és Kölcsönző Vállalat például másfél ezer janicsár- és bégöltözettel a raktárában futott neki a következő farsangi időszaknak. Nem hiába: 1969 februárjában hosszú sorok kígyóztak a vállalat Bécsi utcai üzlete előtt, hogy hozzájuthassanak a török és magyar egyenruhákhoz. A vállalat nem csak kölcsönzéssel, hanem előállítással is foglalkozott, számos filmes- és színházi produkció mellett az Egri csillagok készítésben is részt vett. Egy előnyös szerződésnek köszönhetően a forgatás után pedig megvásárolták a jelmezeket, így onnantól kezdve bárki magára ölthette például Dobó István híresen nehéz páncélingét.

A sokezer színpompás kosztüm azonban nem jöhetett volna létre a két jelmeztervező, Láng Rudolf és Kemenes Fanny több hónapos kutatómunkája és jelmeztervezői tehetsége nélkül. Nem először dolgoztak együtt: a szakmában már elismert Lángot és az ekkor még pályakezdő Kemenest egyaránt a Vígszínházból „vitte magával” a filmjeibe is Várkonyi Zoltán. Első közös filmjük a kétrészes Egy magyar nábob – Kárpáthy Zoltán (1966) volt, ez után következett a Gárdonyi-adaptáció. „Teljesen eltérő típusok voltunk. De a különbözőség ellenére jól működtünk kis csapatként, és Várkonyi is így szeretett és fogadott el bennünket. Rögtön az elején Rudival úgy egyeztünk meg, hogy a magyarokat és a nőket én csinálom, a törököket pedig ő.” – emlékezett vissza a közös munkára három évtizeddel később Kemenes Fanny.

A jelmeztervezőnő, akit a női kosztümök mestereként ismertek a szakmában, nagyon élvezte ezt a munkát. „Az Egri csillagok az öltözékeket tekintve amúgy is nagyon szép kort idéz, sokféle hatás érvényesült akkoriban, sok mindent vettünk át a törököktől, amit mi magyarnak tartunk. A feszes derekak meg a hosszú dolmányok mind török eredetűek. Nagyon dekoratív és szép kor, ezért ahol lehetett, nemes anyagokat használtunk.” A főszereplők öltözékét valódi anyagok felhasználásával kivitelezték, a bőr kinézetű darabok valóban bőrből, a páncélok pedig a megfelelő lemezből készültek. „Külön szövettünk sodronyingeket. Abban a gyárban készültek, ahol a henteseknek állították elő a lánc védőkesztyűket. A páncélok és vértek borzasztó nehezek voltak, igencsak megrogytak alatta a színészek.” A forgatás egyik legnagyobb nehézsége a nyári hőség volt. „Miután lement egy jelenet, melyben Dobó (Sinkovits Imre) meg a tisztjei szerepeltek, elordította magát az asszisztens: ruhások! És jöttek az öltöztetők mindenféle csavarokkal meg harapófogókkal, és mindenkiről leszerelték a ruhát, mert a tűző napon talpig vértben a színész elájult volna, arról nem is beszélve, hogy legalább húsz-huszonöt kiló volt egy ilyen vért, és rendesen átvette a meleget is...”

Természetesen a török sereg eljátszására kivezényelt ötezer sorkatonát nem lehetett mind „valódi” anyagokba öltöztetni, a ruházatukat azonban mégis meg kellett valahogy oldani. „Vetexszel dolgoztunk – emlékezett vissza Kemenes – akkor úgy hívták azt a műanyagot, ami most is valami hasonló néven fut, abroszokat készítenek belőle. Ez megfelelő minőségű anyag volt a török kaftánokra. Mindennek ellenállt. Még tíz évvel ezelőtt is fellelhető volt belőlük néhány a filmgyárban. A kaftánokat megfestettük, mivel festhető volt az anyag, mint a textil, és a négyezer katonából háromezret ebbe öltöztettek. Sokkal olcsóbb volt, mint a rendes szövetanyag és remekül funkcionált.”

Nem csak a tervezés, hanem a megvalósítás is komoly kihívások elé állította az öltözékek felelőseit egy ilyen léptékű szuperprodukciónál. „A kiskatonák öltöztetése úgy oldódott meg, hogy ott voltak a tisztjeik, akik vezényeltek. Mi egy kisebb alakulatot beöltöztettünk, aztán a körülöttük lévők parancsra ugyanúgy felöltöztek.” A sok ezer ruha tárolására a török tábor azon sátrait használták fel, amelyek a legtávolabb estek a kamerától, és csak apró színfoltként tűntek fel a majdani kompozícióban.

Kemenes Fanny a sok addig nem látott kihívás ellenére is kellemes emlékeket őriz a filmről, amelyen egy kiváló szakmai csapatban, elkötelezett munkatársakkal dolgozhatott. Ő maga végig jelen volt a film készítése során, ugyanis a jelmeztervezői munka fontos részének tartja, hogy ne csak az előkészületekben, hanem forgatáson is részt vegyen. Ilyenkor még felmerülhetnek a rendező részéről újabb ötleteket, változtatások, amiket így még a helyszínen meg lehet valósítani.

– vallott a hivatásáról egy 2004-es interjúban.

A film megtekinthető a FILMIO-n.

 Papír – könyvek, folyóiratok, forgatókönyvek, kéziratok