Esik az eső, lovasok tartanak egy korhű (XII -XVI. századi) kastélyba, de hogy meg ne ázzanak, esernyőt tartanak a fejük fölé. Mármost akkor mi van? Ilyen viseletük a lovasoknak nem lehetett, amikor a játék kezdődik. Akkor, amikor az ország zászlósurai hatalmi vákuumban, jobb híján királlyá emelnek egy tizenöt éves kamaszt.
A kamaszkirályt sokan tanítják; ki arra, hogy jól felfogott saját érdekében legyen akarat nélküli báb, ki arra, hogy vesse le értelmiségi aggályait, és kaszaboltassa le jóakaróit. Azok ugyanis vannak, nemcsak ellenségei. És főleg: alkotmányos mércéje egyedül az legyen, ami neki jól esik. Miért ne legyen például császár? Persze, nem kell azt hinni, hogy a király minden nap politikával ébredt és politikával feküdt le. Mégiscsak reneszánsz király volt. Úgyhogy nem hiányozhatnak a környezetéből a zenészek, az énekesek és a táncosok sem.
A király megöregszik. Beteg, még olvasásra is rávetemedik. Balkézről született fiát, Jánost szeretné utódjának. Erre megesketi azokat, köztük Kinizsi Pált, akiket ő emelt magasra. Hiába. Oda az igazság. Egy halott király nem különb egy halott közembernél.