Volt egy elmesélhető történetünk és volt egy módszerünk a mesélésre. Egy napon úgy éreztük, az Isten is egymásnak teremtette őket. Történet és módszer, avagy a presszó és presso. A magyar játékfilm igazi tétje már régóta az, hogyan tud erényt csinálni a szükségből. Ez a film is erre tesz kísérletet. A filmes eszközök redukciójára és az ábrázolás intenzitásának emelésére törekszik. Mesterségesen megfosztjuk magunkat a helyszín- és a plánváltás bevált eszközeitől, így nem marad más, mint a színészi eszközök, a szöveg, a belső ritmus és belső vágás használata. Ez a módszer a feszültségteremtő erőket zárt térbe szorítja, és szigorúan betartja az ábrázolás terének határait is. A kamera egyetlen gépállásból, lemondva az esztétizáló képelgés szinte valamennyi technikai eszközéről, akár egy rezzenéstelen szempár, figyeli történetünket. Egy presszóasztal köré véletlenszerűen csoportosuló emberek történetét, majd egy éven át. A presszó Budapest egyik mellékutcájában van, a VI-VII. kerület környékén. Nyolckor nyit, de akkor zár, mikor az utolsó vendég is távozott. Az asztalnál folyamatosan váltják egymást a vendégek. Egy idő után fedezzük fel az ismétlődéseket, a presszó életének ritmusát. Felismerjük a visszatérő alakokban a történet szereplőit, a törzsvendégeket, az egyszerűnek induló, de egyre bonyolódó történetszövevény összefüggéseit. Az asztal egymást váltó vendégeinek történetei lassanként egyetlen történetté fonódnak össze.