Elmesélek egy régi-régi történetet. 1998 Párizs. Már alig emlékszünk, milyen is volt. A város, az emberek, a divat, a technika. Egyszerre túl kifinomult és durva, ironikus és vásári. Valaminek a vége, de még semminek sem az eleje. Mint az ókori Róma i.e. 100 körül. Amikor megérkezett oda Simon Mágus, valahonnan a birodalom határvidékeiről… Az egész dolog úgy indul, mint egy rövidhír az esti lapokból. Párizs. Bűneset, semmi nyom. A rendőrség tanácstalan. Ahogy azt titokban sokszor megteszik, egy ”extraszenz” segítségéhez folyamodnak. A különleges képességű ember, akit választanak, külföldi. Keletről jön és úgy nevezi magát, Simon. Ahogy megérkezik, megjelennek körülötte – ahogy várható is volt – a csodavárók, a paparazzik, egy tanítvány, s felbukkan egy régi rivális, egy másik mágus is. Ő Párizsban él, sikeres és kifinomult, de titokban érzi, hogy Simon az igazi. Párbajra hívja, igazi, ”máguspárbajra”. Három napot kell eltölteniük a föld alatt. S harmadnapra ”feltámadni”. Simon belemegy a párbajba. Hogy miért? Csak úgy. Miért ne? Nincs sok kedve hozzá, nem nagyon érdekli, de ha már annyira erőlteti a másik, hát legyen. Ez a kulcs személyiségéhez. Fáradt mágus. Zárt és kedvetlen. Szívesen lepihenne. És amikor a harmadik napon kiássák ideiglenes sírjából, és nem találják életben, szinte nem is csodálkozunk. Visszatemetik, ahogy azt előre meghagyta. Leszáll az éjszaka. A mágus egyedül fekszik a földben, egy idegen város kültelki pusztaságában. Jeanne. Randevúra siet. Simonnal van találkozója. Nem tud róla semmit, ő csak a férfit ismeri, akit szeret. Cipője szaporán kopog az aszfalton. A fagyott föld. Mozdulatlan. Aztán a mélyből tompa dobbanás. Még egy. Vékony repedés a földön. A mágus meghalt. De a férfi időben odaér a randevúra.