Hírek

2020. április 23.

Bandázó csődörök és távvágás

Török Zoltán a kiemelkedő sikerű Vad Magyarország – A vizek birodalmá-t követően a Hortobágyon élő vadlovakról forgat egész estés természetfilmet. A film magyar-német-osztrák-svéd koprodukcióban készül, operatőre Jan Henriksson, a rendező-producer Török Zoltán lesz, a vágó Hargittai László, a hangmérnök Várhegyi Rudolf. Török Zoltánnal telefonon beszéltünk, stílusosan egy lovardában volt, amikor az interjút elkészítettük.

Filmintézet: A közösségi oldalatokon osztottad meg, hogy a koronavírus-járványra való tekintettel ti is home office-ban dolgoztok. Hogy áll most a film? Miként befolyásolja a film készítését a kialakult helyzet?

Török Zoltán: Mi már gyakorlatilag öt éve kifejlesztettük a „távvágást” a vágómmal. Mivel én sokszor távoli vidékeken forgatok, ez a módszerünk, ez már jóideje így működik. Az operatőröm finn, én Svédországban élek, már korábban elkezdtük számításba venni azt a teljesen valószínű lehetőséget, hogy nem tudunk menni az utolsó forgatásokra vagy szerencsére meg tudjuk oldani hazai kollegákkal. Terveztünk egy mongóliai epilógust a film végére, amelyben megmutattuk volna, hova kerülnek vissza a lovak, de ebből nem lesz semmi ebben a helyzetben. Úgy tűnik, hogy tökéletes film sose készülhet, most éppen egy világjárvány szól közbe. Budapesten az egyik napról a másikra szűntek meg a produkciók, ehhez képest nevetségesen hangozna, ha most azon panaszkodnék, hogy a filmem vége nem lesz olyan tökéletes. Nemrég lettünk kész az első rough cuttal, az első megvágott és egybe szerkesztett verzióval, amit az eddigi anyagokból raktunk össze.  A bemutató elég nagy fejtörést okoz, üzemelő mozik hiányában elég nehéz bemutatni egy mozifilmet... Úgy készült a film, hogy mozivásznon érvényesüljön.

Vadlovak és az előtérben Cseppke (Fotó: Vadló Film Produkció)

FI: Vissza az elejéhez! Több éves előkészítés után 2017-ben kezdtétek el forgatni a Vadlovak – Hortobágyi mesét, amely egy Przsevalszkij csikó életét követi végig a születéstől kezdve, és az ő szemén keresztül láthatjuk majd a csapatában lejátszódó drámákat, és azt, hogy hogyan változik évszakról évszakra a puszta. Miért a Hortobágyra, a vadlovakra esett a választásod?

TZ: Két fő oka volt. Ha könnyű megtalálni az állatot, az nagyban könnyíti a forgatást. Elég sokat tapasztaltam korábban rejtőzködő életmódú állatokkal, ha 3-4 hétig ülsz a lessátorban és az állat csak egy-két perce villan föl, azzal nem lehet kitölteni egy egész estés filmet. Olyan állatokat szerettünk volna bemutatni, akiknél nagyon erősek a szociális viszonyok és egy állatokat nem ismerő nézőnek is egyértelmű. A másik ok az, hogy a vadlovak eléggé hozzászoktak a kutatókhoz a Hortobágyon, van ott egy háromfős csapat, akik rendszeresen kijárnak hozzájuk, így minket is hamar elfogadtak.

Forgatás az autóból (Fotó: Vadló Film Produkció)

FI: Mi a Przsevalszkij lovak története, miért kerültek a Pentazugba, a Hortobágyra?

TZ: A Przsevalszkij lovak az őshazájukban, Belső-Ázsiában és Mongóliában a kipusztulás szélére sodródtak, állatkertekben maradt belőlük, és beindult egy tenyésztési program, azzal a céllal, hogy az eredeti élőhelyükre visszatelepítsenek vadlovakat. A legnagyobb területű helyszín a Hortobágy, ide 1997-ben hozták az első lovakat. Kettős volt a cél, egyrészt a vadlóprogram, másrészt a puszta karbantartása szabad tartással és legeltetéssel. A program sikerét mutatja, hogy a Hortobágyról már kerültek vissza lovak Oroszországba és Mongóliába is.

FI: A Przsevalszkij-lovaknak elég gazdag és változatos szociális életük van, egy helyütt írtad „A vadlovaknál a »social distancing«, azaz a távolságtartás egymástól, nem nagyon működne”. Milyenek ők, hogy írnád le a társas viselkedésüket?

TZ: A social distancing nem működne a lovaknál, az biztos. Nagyon sokszor vakarásszák egymást, pihenéskor a rokonok, barátok igen közel állnak egymáshoz, ez jelzi, hogy mennyire szoros kapcsolatban vannak. A vadlovaknál egészen kicsi korban kialakulnak már barátságok és sokáig megmaradnak. Forgattunk olyat, hogy egy csődör pórul járt, elkezdték elverni, de a barátja odament és megvédte. Vannak bandázó csődörök, ahogy a kutatók hívják őket, az „agglegények”, akik állandóan, mint valami kocsmai verekedők, mindig csak a balhét keresik. Ezek a viselkedések képben is érdekesek, látványosak, értelmezhetőek. De nem akarjuk teljesen antropomorfizálni az állatokat, ezek teljesen természetes viselkedések és nem is próbálunk belelátni dolgokat.

Jan Henriksson operatőr és Török Zoltán rendező (Fotó: Vadló Film Produkció)

FI: Cseppkét és szüleit évekig követtétek. Mit tapasztaltál, hogyan változtak ők az évek során?

TZ: A kutatók korábban még sosem láttak születést, nekünk sikerült lefilmezni többet is. Fantasztikus élmény! Az ellő kanca nem enged a közelébe senkit és ebben van egy segédje, akit én „nagynéninek” neveztem el. Cseppkének is van természetesen. Hatalmas nagy mázlink volt nekünk és a csikónknak is persze, hogy nem pusztult el, mert elég nagy a halandóság a természetben, és sok csikót pedig a csődörök pusztítanak el. Cseppke túlélte mindezt és iszonyatosan szép, egészségtől kicsattanó kanca lett belőle, úgy beszélek, mintha szerelmes lennék, de tényleg! A vezércsődört, az apát Leandernek neveztük el, nemrég jött a hír egyébként, hogy a háremben elkezdte feladni a védelmet, egy másik csődörrel ketten vezetik rendhagyó módon a csapatot. Talán még ezt is le tudjuk forgatni. Mintha emberekről beszélnék, már nem is lovakat látok, hanem karaktereket.

FI: Mi jellemzi a természetfilmest?

TZ: A türelem és az alázat és az, hogy a magas sikertelenségi rátát el kell fogadni, itt nem lehet instruálni. Sokszor nem is jön a „színész” vagy épp a legszebb pillanatban elmegy a „világítás” azaz a Nap, vagy amit a kutatómunka közben láttál és elhatározod, hogy ezt leforgatod, az soha többé nem történik meg.... Szóval időnként nagyon frusztráló tud lenni, de ezt el kell fogadni. A technikát is nagyon kell ismerni, a nagyobb költségvetésű természetfilmekben gyakorlatilag ugyanazokat a technikákat használjuk, mint Hollywood, azokat a kamerákat, azokat a kameramozgatókat. A természetfilmesnek tudnia kell, hogy milyen viselkedést szeretne felvenni. Szakértőkkel dolgozunk együtt, de sokszor egy-egy film kapcsán mi is rengeteget megtudunk egy-egy állatról, mert nagyon sok időt töltünk velük. Lefilmezünk olyan viselkedést is néha, amikről még a szakértők sem tudtak. Nekem ezek a kedvenceim egyébként, nagyon sok idővel jár, sok időt kell kinn tölteni.

Török Zoltán rendező fejtetőn vadlovakkal (Fotó: Vadló Film Produkció)

FI: A film több periódusban készül, hogy mind a négy évszak bemutatásra kerüljön. Mennyire volt mentális és fizikai kihívás az állatokat figyelni, filmezni őket a szélsőséges időjárási körülmények között is?

TZ: A lovak az idejük 95%-át legeléssel és sétálással és pihenéssel töltik, és csak a maradék kb. 5%-ban történik „valami”, mint derült égből a villámcsapás. Állandóan várni, nap nap után, az elég kimerítő. Kicsit kezdtünk belefásulni, és a saját kárunkon tanultuk meg, hogy mindig résen kell lenni. Egy mikrobuszt alakítottunk át, a tetején volt egy fahrt sín és belülről meg mindkét oldalra lehetett forgatni. Így, ha óriási vihar volt, akár egy brutális zivatar közepén is tudtunk forgatni és megmutatni, hogy vészelik át az esőt, ugyanezt hatalmas hóesésben is. Előfordult sokszor, hogy a lovak után kellett gyalogolni a súlyos kamerákkal, mert volt olyan időszak, hogy autóval sem lehetett kimenni a sár miatt. A meleg a pusztán elég kemény. Amikor 35 fok van és szellő sem rezdül és árnyék sincs, akkor azért a mikrobusz olyan volt, mint egy kemence. Volt olyan is, hogy a 300 lovat egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni egy ködösebb napon a pusztán, pedig azért ez elég nagy, látható mennyiség.   Nincs olyan természetfilm, de persze játékfilm sem, amiben nincs valami váratlan fordulat. 2018-ban lezárták a Hortobágyi Nemzeti Parkot, mert egy járvány volt a lovak között, még mi sem mehettünk be. Csak egy igazi tavaszunk adatott meg, ami nagyon fontos, mert akkor születnek a csikók.

FI: Milyen filmes eszközökkel készültek a felvételek? Hogyan viszonyultak az állatok a drónhoz?

TZ: Nagy szerencsénk volt, mert a kutatók drónt használnak az állatok követésére, tehát eléggé hozzászoktak. Nagyon szerettem volna mozgó kamerát, mert a lovak is gyakorlatilag állandóan mennek. Ez volt a legnagyobb kihívás, hogy folyamatosan követni tudjuk őket. Végül egy kisebb drónt használtunk a lovak mellett és egy nagyobbat a monumentális tájképekhez. Távvezéreltünk kameramozgató eszközöket, úgy, hogy egész közel voltak ezek az állatokhoz, jól elrejtve persze pl. egy díszlet sárdarabban és mi a képet párszáz méterről távolabbról néztük. Mindig bele van az ilyenbe kódolva a lehetőség, hogy a terepi viszonyok között váratlanul nem működik az egész. És többnyire sajnos ez volt, de persze sikerült egy jó pár kép, például fészken ülő vagy fürdőző madarakról. A vidrák nem működtek együtt, ez egy zsákutca volt, de sok ilyen zsákutca van a természetfilmben. (nevet) A filmben a vadlovakon kívül láthatunk majd túzokot, darut, vörösrókát, törpeegeret és mellettük sok-sok más tipikus pusztai fajt is például a szongáriai cselőpókot, ami Európa legnagyobb pókfaja, eszméletlen szép.

Drón a jeges puszta felett (Fotó: Vadló Film Produkció)

FI: Mi volt a legszemélyesebb élményed, amit örömmel tapasztaltál meg, ami semmihez sem fogható élmény?

TZ: Bevallom őszintén, én nem hittem benne, hogy működőképes lesz az az ötlet, hogy tényleg ugyanazokat a vadállatokat kövessük végig 2-3 éven keresztül, ezért készültünk B tervvel, hogy ha kell kicsit csalunk. De mivel nagyon jellegzetes jegyei vannak az anyának és a csikónak is, így végig felismerhetők. És most, hogy végig néztem az első verziót, erre magam is rácsodálkoztam, hogy tényleg sikerült – elejétől a végéig őket látjuk. Azon vettem észre magam, a filmtől függetlenül is e-maileket írok a kutatóknak vagy felhívom őket, hogy mi történt ezzel vagy azzal a lóval. Annyira különböző személyiség mind, én valójában ezt akartam megmutatni a filmmel, hogy az állatok is mennyire mások, mennyire különböző a lelkiviláguk.

FI: A National Geographic megbízásából forgattál már az Everglades nemzeti parkban Amerikában, sőt Szibériában is, mennyiben más hazai tájakon forgatni?

TZ: Kevés filmet csinálok, egy filmet viszont sok évig. Nekem az a fontos, hogy egy érdekes fajt vagy történetet tudjunk bemutatni a stábommal, hogy ez a történet éppen Szibériában, Izlandon vagy a Hortobágyon van, nem mérvadó. Persze vannak kedvenc tájaim, az egyik ilyen a magyar puszta. Mikor elkezdtem forgatni és megkérdezték, hol forgatok, mindenki elkerekedett szemmel nézett rám, hogy a pusztán?! Nincs ott semmi! A lovakon kívül még azt szeretném bemutatni, hogy az egyik leggazdagabb állatvilágú, legkülönlegesebb hely a puszta. És tényleg, az első pillantásra egy nagy lapálynak tűnik, de alázattal kell fordulni ehhez a tájhoz és lemenni egészen a földszintre, szó szerint. 

A Vadlovak – Hortobágyi mese produkció hivatalos Facebook és Instagram oldalán még több fotó elérhető.

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem